A mai nap pihenőnapot terveztem tartani, csak 36 km-t kellett mennem, egy közepes emelkedővel, ezért sokáig szerettem volna aludni. Ez nem jött össze, 6-kor már ki is pattant a szemem (igazából mindig azért ébredtem fel, mert pisilnem kellett). Az olaszok már épp indulásra készen voltak, úgyhogy elköszöntem tőlük, mondván, remélem, még összefutunk az úton, mert azért gyorsabb leszek náluk. Aztán visszafeküdtem meg egy kicsit, ugyan aludni már nem tudtam, de ma nem akartam a sötétben indulni. 

A lengyel lányok végül 7 körül kezdtek el mocorogni, akkor keltem én is ki az ágyból.  Megreggeliztem, közben reménykedtem, hogy David is előbukkan, hogy tőle is elbúcsúzzak, de szerintem aludt még, úgyhogy végül nem vártam tovább. Elköszöntem a lányoktól és a spanyol sráctól, és 8 után kicsivel, már világosban indultam. Az utam első részén az úton mentem, lassan, vigyázva, hogy ne erőltessem meg a lábam. A következő településen megláttam egy másik nagyon szimpatikus albergue-t, ami indián sátrakból áll, sajnos itt nem volt lehetőségem aludni (talán legközelebb?).

Utam ezután lassan emelkedni kezdett, és a táj ismét nagyon hasonlított az otthonira. Fenyők, hegyek, valahogy a felhők is hasonlóak voltak. Rájöttem, hogy az út minden részén valahogyan otthonra lelek, a la Meseta egyenes útjai a magyarországi alföldekre emlékeztettek, a dimbes-dombos tájak a Hargitára. Közben végig azon gondolkodtam, hogy látni fogom-e még az embereket a szállásból, főleg Alessandra-t, aki kedvességével nagyon a szívemhez nőtt az este.

Egy kisebb részén az útnak a kövek miatt tolnom kellett, de azért haladtam felfelé a hegyre, és nemsokára beértem Foncebadon-ba. Ez egy nagyon békés falu a hegyoldalban, az úton macskák játszadoztak, ahogy elhaladtam, és rengeteg régi épületet/romot láttam. Ezután jött még egy meredek rész, ami ráadásul nagyon szűk és köves volt. A legtöbb biciklis itt az úton ment, de én a Camino vonalán maradtam, úgy éreztem, úgy az igazi. A köves ösvényen elég nehéz volt haladni, de ahhoz képest keveset kellett tolnom, ügyesen lavíroztam a sziklák között. A látvány, ahogy egyre több hegyet pillantottam meg, lenyűgöző volt. Néhány gyalogost elkerültem, akik mind dicsérték a bátorságom, hogy itt megyek. (Nagyon sok dicséretet kaptam a gyalogos zarándokoktól, hogy biciklivel teszem meg az Utat, pedig szerintem két lábon sokkal nagyobb kitartást igényel, és egészen biztosan más élmény.) 

A hegygerincen végigmenve végül megérkeztem egy újabb fontos állomásához a Camino-nak, a Cruz de Ferro-hoz, ami egy köves domb tetején egy kereszt. Nagy boldogságomra megpillantottam Alessandra-t, aki épp könnyes szemmel állt a dombon. Felkapaszkodtam mellé, és mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy látom. Ő is valami hasonlókat mondott, meg hogy milyen jó, hogy itt van, és hogy itt végre leteheti a terheket magáról. Én is elsírtam magam, nagyon érzelmes pillanat volt. 

Látszik, hogy még okíthattam volna magam a Camino-tól, mert nem tudtam, hogy itt az a szokás, hogy a zarándokok otthonról hoznak egy követ, amit itt hagynak, vele együtt a bánatukat, gondjaikat is. Nekem nem volt kövem, de a pénztárcámból előbányásztam egy 5 forintost, és azt tettem a rakás tetejére. Csináltunk Alessandra-val egy közös képet, és megadtam neki az email címem, hogy tudjuk tartani majd a kapcsolatot, majd ő továbbment.

Én még két német biciklissel beszélgettem egy kicsit (akik viszont eldobták a cigicsikküket a földre, emiatt egyből ellenszenvessé váltak), majd tízóraiztam egyet a hegyen. Közben egy amerikai biciklis nővel is beszéltem, aki a barátaival utazik, és minden nap váltják, ki az aki biciklivel megy és ki az, aki gyalog, érdekes elképzelés. Egyébként nagyon sok bringás volt itt, úgy látszik, ez egy népszerű pont azoknak is, akik csak sportként másszák meg a hegyeket.

Végeztem a falatozással (nem siettem egyébként), és indultam tovább. Innen már csak lefelé vezetett az utam. Az elején próbáltam a gyalogos úton menni, de lefelé a köveken még nehezebb és veszélyesebb, mint felfelé, rendesen elfáradtak a karizmaim a sok fékezéstől. Azért jó élmény volt ezt is kipróbálni, de végül inkább a biztosra mentem, és visszatértem az útra.

Egy csodás kilátóhelyen még megismerkedtem egy csomó brazil fickóval és két ausztrállal, csináltunk néhány képet egymásról, majd következett a lefelé vezető út, ami már jutalom volt. Szélsebesen suhantam az aszfalton, seperc alatt elértem Molinaseca-ba, ami egy mesebeli kisváros (lehet, hogy már nagyon ismételem magam, de tényleg így van, csodás helyeken vezet az Út).

Az albergue-ben kiderült, hogy szobatársak leszünk a másik olasz nővel (a nevét sajnos elfelejtettem), akivel előző nap is egy helyen laktunk. Aznap annyit ment gyalog, mint én biciklivel! A szokásos rituálék után (becsekk, zuhanyzás, mosás) elmentem, ismét egy hatalmasat ebédeltem, és ismét egy teljes üveg bort kaptam a kaja mellé!

A bezabát megünnepeltem egy kiadós szundival, majd sétáltam egyet a városban, ettem egy fagyit, megáztattam a lábam a patakban, és közben Fusztival is beszélgettem egy jó nagyot. Ezután pedig már a lefekvés következett. Másnapra az volt a tervem, hogy megpróbálok feljutni O Cebreiro-ba, a Camino legmagasabban fekvő településére, nagy és meredek emelkedő várt rám, de reménykedtem, hogy a mai laza nap alatt kipihentem magam. Raúl-lal is beszéltem, már közel járt hozzám, úgyhogy minden esély megvolt rá, hogy másnap már újból együtt tekerünk.

Jól, de keveset sikerült aludni, 6 körül már megint fent voltam, de nem siettem, csak fél 8 körül indultam el. Előtte mondtam Felipe-nek, hogy mégis elindulok tovább korábban, ő még maradt várost nézni, megbeszéltük, hogy majd később úgyis fogunk találkozni.

Leon-ban még vettem egy bagettet az útra, majd lassan már a külvárosi részeket tekertem. Az egyik legkülönlegesebb zarándokkal találkoztam, egy anyukával, aki a pár hónapos gyerekét egy kocsiban tolta maga előtt. El sem tudom képzelni, hogyan volt annyi ereje.

Leon után rögtön egy kisváros következett, ami ugyan nem volt a legbájosabb, de mindenképp sokkal szebb volt, mint a Burgos melletti. Ezután el is kezdődött egy emelkedő, mintegy emlékeztetve, hogy mi vár még rám a következő napokban. Az idő enyhe volt, de ahogy egy-egy völgybe ereszkedtem, ott igencsak megcsapott a hideg. Az út első fele a tegnapihoz hasonlóan monoton volt, ezúttal viszont köves földúton. Ritkán jöttek a települések, de azok sem voltak annyira barátságosak. Tekerés közben mindenfélén tudtam gondolkozni, eszembe jutott jó néhány ember, akit az úton ismertem meg, azon tűnődtem, vajon merre járhatnak. Már megálltam volna egyet enni, de egy síkságon keresztül kellett még vergődnöm, és ismét 30 km-n túl voltam, mire végre egy falu bejáratánál tudtam egyet falatozni.

Nem időztem sokat, hiszen délben el akartam érni Astorga-ban a misét. Komótosan tekertem, a következő faluban két templomba is bementem, az egyikben csodás orgonaszó hallatszott. Sikerült is eltökölni az időt, és rájöttem, hogy most már sietnem kell. Természetesen épp egy emelkedő kezdődött. Közben valamit ki akartam szedni a kormánytáskából, és majdnem egy hatalmasat borultam, nem sok híja volt, hogy meg tudtam tartani az egyensúlyom. Ahogy szenvedtem felfelé, egy biciklissel találkoztam, akiről kiderült, hogy SJPP-be egy busszal utaztunk, és ő segített a biciklimmel. Egész jól elbeszélgettünk spanyolul (ahhoz képest, hogy amúgy nem tudok spanyolul). Mivel elektromos bringával, csomagok nélkül ment, hamar elhagyott, ő aznap egészen Ponferrada-ig tekert, ami nekem még több, mint egy napra volt. Nagyon igyekeztem felfelé a hegyre, jól ki is fulladtam, de aztán jött az ereszkedés, és hamarosan megpillantottam az astorga-i katedralist. Nem is volt annyira messze, de persze még oda is fel kellett tekerni. Végül 11:58-kor elég kimerülten, épp csak hogy beestem a misére.

A szertartás teljesen hasonló volt az otthonihoz, amikor rájöttem, melyik résznél tart a mise, ugyanazokat mondtam magyarul (persze csak magamban). Az énekek különösen meghatottak, az emberek teljes egységét éreztem. A mise után aztán újból ettem egyet, aztan tettem egy kört a városban, nagyon szép volt a központi része. Ugyanakkor, valószínűleg a fáradtság és a meleg miatt, közben eléggé mélypontra kerültem, rettenetesen elcsigázottnak és egy kicsit magányosnak éreztem magam. Nem is tudtam elképzelni, hogy még a nyeregbe szállok, ezért csak kóvályogtam az utcákon. Aztán mégis erőt vettem magamon, és továbbindultam.

Egy kútnál meg töltöttem vizet, majd elkezdődött az utolsó szakasz, enyhén felfelé. Az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt ott vagyok. Egy báránycsorda keresztezte az utam, nagyon sokan voltak, úgy hömpölyögtek előttem, mint egy tenger. Ezután még tehenekkel is találkoztam, egy boci a kerítés túloldalán, majdhogynem az úton legelészett, nem tudom, hogy került oda. Itt már a falu bejáratánál voltam, és hamar meg is találtam a kiszemelt albergue-met.

Arra számítottam, hogy jó hely lesz, de arra nem, hogy ennyire. Az egész ház csodás hangulatot árasztott, takarosan berendezve, álomfogókkal és színes szőnyegekkel. Még egy zenesarok is volt, valamint egy udvar, ahonnan csak úgy lógtak a kövér szőlőfürtök lefelé az ágakról. Teljesen mesebeli volt. David, az albergue tulajdonosa egy szuper jófej hippi arc volt, aki Franciaországban a tanári állását hagyta ott, hogy megnyissa ezt a szállást. Körbevezetett, megmutatta a sok finomságot (gyümölcsök, gyümölcslevek, bor, és egyéb jóságok)  amikből mind bátran lehet fogyasztani, ráadásul adományos alapon, majd szólt hogy 7-re lesz kész a vacsora (valami vegán csicseriborsós ragu).

Egy jóleső zuhany után (mosni ma nem kellett, mert Dávid közösen kimosta az összes zarándok cuccát) kiültem a kertbe kicsit olvasni, mert annyira hívogató hangulata volt. Aztán a könyvvel a kezemben szinte elszundikáltam, ezért hamar felmentem, és pihentem egy órát a szobában. Akkor jöttem csak rá, milyen elképesztően kimerült vagyok. 6 körül felébredtem, lementem, és még olvastam egy kicsit (egy cica közben az ölembe ugrott és kényelembe helyezte magát), majd jött is a vacsora.

Finom, egyszerű, indiai kaja volt, mazsolás kuszkusszal. Közben beszélgettünk a többi zarándokkal (két olasz hölgy, egy olasz srác, két lengyel lány, egy spanyol fiú, és egy valamilyen nyugat Európai néni voltak), ismét nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors. Az egyik olasz hölgy, Alessandra olyan szeretetet és pozitív energiákat árasztott, öröm volt beszélni vele.

A vacsora után folytatódott az este, David megkínált valami erősebb spanyol itallal (nagyon finom édeskés volt), majd előkerült a gitár, és először egy olasz, majd egy francia dalt játszott. Ezután kérte, hogy mi is vegyük át a zenélést, így hát én is megcsillantottam a nagy gitártudásom (körülbelül 4 akkord, de elég is volt). Akárhogy is, egy csodás éneklős este kerekedett az egészből, még az Into the Wild film zenéiből is énekeltünk egyet. Aztán 10 után kicsivel zászlót bontott a csapat, én meg fáradtan de végtelenül nyugodtan és boldogan szintén lefeküdtem.

Nagyon jól aludtam, fél 6 körül ébredtem. Sokan már indulófélben voltak, én még megreggeliztem, kicsit elbeszélgettem Daniel-lel és a két olasszal, elbúcsúztam tőlük, aztán háromnegyed 7 körül, teljes sötétségben indultam.

A telihold és a csillagok vártak az ég alatt, nagyon hangulatos volt. Óvatosan mentem a sötétben, a lámpáim azért nem adtak teljes biztonságot. Közben utolértem Rékát, egy pár kedves szót váltottunk, megbeszéltük, hogy otthon megyünk együtt Kéktúrázni, majd egy öleléssel elköszöntünk egymástól. Reméltem, tényleg találkozunk még. Nikát már a következő városban értem utol, vele is beszélgettem egy jót, aztán továbbálltam. Espen elvileg Nika előtt járt, de vele végül már nem találkoztam. Ilyen ez a Camino.

Lassan hajnalodott, de az idő kellemes volt. Egyenes, egyhangú úton mentem, néha egy egy gyalogos zarándok mellett haladtam el. Egy idő után találkoztam Felipe-vel, épp reggelizett, de mondtam neki, hogy megyek is tovább, a mai napot egyedül akartam tölteni. A nap lassan emelkedett a hátam mögött, én még csak róttam a kilométereket. Egy faluban megálltam, hogy lefotózzam, hogy az út több, mint felén már túl vagyok.

Itt összefutottam egy nagyon kedves amerikai párral, Marie-vel és Paul-lal. A 33. házassági évfordulójukat ünnepelték itt a Camino-n, és a nászútjukon tandembiciklivel túráztak. Örültem, hogy ilyen amerikaiak is vannak az úton nemcsak a nagyon turisták. Csináltunk egy képet emlékbe, aztán mentünk tovább. Nem sokkal ezután két magyar férfival is összefutottam, Jánossal és Jánossal. A kalapon lévő zászló árulta el, hogy otthoniak. Velük is váltottam pár szót, aztán suhantam is. 

A települések itt elég messze vannak egymástól, és közöttük egyhangú a táj, egyenes út, fákkal szegélyezve. Úgy éreztem, a gyalogos zarándokoknak itt elég lélekölő lehet három napig folyamatosan, változatosság nélkül menni, de nekem ez a szakasz jutalom volt. 40 km-t nagyon hamar letudtam, úgyhogy gyorsan megreggeliztem (vagy ebéd, ha azt nézzük, hogy már másodszorra ettem aznap), és folytattam az utat. A táj változatlan maradt, tarra vágott szántóföldek, jobbra a messzeségben magas hegyek, és az Út előre. Egy helyen elbambultam és rossz felé mentem, de aztán hamar visszataláltam a zarándokútra.

Mivel itt a gyalogos út a rendes aszfaltút mellett ment végig, így én az aszfaltot választottam, egyrészt, hogy a saját dolgom is könnyítsem és elkerüljem a port (amit azért addigra már kezdett megszokni az orrom), másrészt, így a gyalogosokat sem zavartam meg. Közben elkezdtem zenét hallgatni, és ahogy a  Kányádi verseket hallgattam a Kaláka által feladolgozva, és csak suhantam a messzesegbe, egyszerűen a végtelen hálát és valami megmagyarázhatatlan érzést éreztem, azt, hogy mindig minden rendben lesz. Néha a könnyeim is kicsordultak. 

Nagyon gyorsan haladtam, és egy kisvárosba érkeztem, ahol éppen verték a harangokat. Fülsüketítő, de csodás volt a csilingelés. Be is mentem a templomba, ahol rózsaszín virágokkal teli oltár állt, és valamiért mégsem volt giccses. Ezután már nem sok volt Leon-ig, de ezen a rövid részén még összeismerkedtem egy spanyol biciklissel, Javier-rel. Ő megállt korábban, de lehetséges volt, hogy még a napokban találkozni fogunk. Az utolsó néhány kilométer azért már nem esett jól, de végül nagyon korán, 2 körül beértem Leon-ba. 

A szállásra érve szokásos rituálék következtek (közben beszélgettem Kirával, egy kanadai lánnyal) majd elmentem, és egy hatalmasat kajáltam, jelentős mennyiségű bor kíséretében (ezek a spanyolok valamiért egy menühöz mindig egy teljes üveg bort adnak!). Annyira leszedáltam tőle, hogy visszamentem az albergue-be, és sziesztáztam egy jót, majd 7 körül elindultam várost nézni. Felipe-be botlottam, aki épp a szokásos fagyiját nyalogatta a katedrális előtt. Ketten elmentünk egy templomba, ahol épp a zarándokoknak tartottak misét, pont a végét csíptük el. Kaptunk áldást a paptól, elénekeltük a zarándokok himnuszát és elmondtuk a zarándokok imáját, nagyon szép volt ez a rész.

Ezután Felipe-val meg sétáltunk egyet, és beszélgettünk, bár nekem egyre kevésbé tetszett a társasága, nagyon éncentrikusnak ismertem meg, aki leginkább magával foglalkozik, és mások nem nagyon érdeklik. Nem kellemes egy ilyen emberrel beszélgetni. El is köszöntem tőle, mert bevásárolni mentem, majd a katedrális előtt Fusztival telefonáltam egy nagyot. Aztán visszamentem az albergue-be.

A tervem az volt, hogy másnap elmegyek a vasárnapi misére a katedrálisba (úgy éreztem, el kell mennem egy szertartásra), de az nagyon későn, 11-től volt. Kicsit bizonytalan voltam, hogy mi legyen, de ekkor írt egy nagyon szimpi hippis zarándokszállás tulajdonosa (ott szerettem volna aludni egyet, de hétvégén zárva tartott), hogy mégis kinyit másnap. Így a másnapi menetrendem gyökeresen megváltozott, de az Astorga-ban 12-től kezdődő misét még el szerettem volna érni, így azért izgatottan, és nagyon későn próbáltam elaludni, kíváncsian várva, hogy mit hoz a holnap. Mindenesetre, ébresztőórát nem húztam, tudtam, hogy úgyis fel fogok ébredni.

Fél hat körül már ébredeztem, de csak 6-kor keltem ki az ágyból, amikor felkapcsolták a villanyt. Felipe-vel hét után kicsivel indultunk, Raul mondta, hogy ki kell hagynia egy napot, mert eléggé fáj a lába, és pihentetni akarja. Én már korábban indultam volna, de azért megvártam Felipe-t, igaz, hogy azt terveztem, úgyis gyorsabban megyek ma, mint ő.

Lassan értünk ki Burgosbol, finom ködfátyol fogadott a város határán. Ezenkívül baromi hideg volt, gondolkoztam is, hogy át kellene vennem a rendes kesztyűm. Felipe-vel megbeszéltük, hogy akkor állunk meg, amikor már melegebb lesz és felszállt a köd. Elég gyors tempót diktáltam, nagyon fáztam, úgyhogy tekernem kellett, hogy felmelegítsem magam. Egy idő után hátranézve nem láttam már Felipe-t, de továbbmentem, nem akartam megállni. Attól függetlenül, hogy kegyetlenül hideg volt, különös, földöntúli hangulatot árasztott, ahogy a nap lassan emelkedve megvilágította a ködöt.

Sokáig kellett mennem, amíg egy kis emelkedő után a köd felszakadozni látszott, meg is örültem, de örömöm korai volt. Rögtön egy lejtővel ereszkedtem vissza ismét a fehérségbe. Mire a következő emelkedőnél már tényleg magam mögött hagytam a ködöt, jó sokat, majdnem 30 km-t sikerült haladni.

Ezután egy fennsíkon át vezetett az út. Most már nagyon rám fért volna egy kávé, de még jó néhány km-t kellett tekerjek, hogy egy hangulatos helyen meg tudjak állni. Ahogy leültem, éreztem hogy mennyire elfáradtam, jó háromnegyed órát pihentem is ott. Közben mintha láttam volna Felipe-t eltekerni, ez valóban így is volt, végül a következő faluban bevárt. Ezután lassan közeledtünk a nap egyetlen nehéz részéhez. Egy meredek dombra kellett felkapaszkodni, 12 százalékos volt az emelkedő. Jó erőben voltam, sikerült tolás nélkül feltekerni, de azért egyszer meg kellett állnom a közepén pihenni.

Fent kifújtuk magunkat, váltottunk pár szót egy amerikai lánnyal és egy olasz sráccal,  majd elindultunk lefelé. Felipe meg akart utána állni valahol, de én sietni akartam, hogy elérjem a kinézett albergue-t, és amúgy is jobban esett volna egyedül menni. Végül így is lett, jól lehagytam őt, de időközben összefutottam még más biciklisekkel (egy spanyol pár, és a már korábban megismert két amerikai pasas, de egyikőjük sem volt túlságosan szimpi nekem). Mindig megzavartak a magányomban és a gondolataimba merülve, bosszankodtam is rajta magamban kicsit. 

Aztán valahogy mégis egyedül lettem, nagyon jó érzés volt. A táj és a terep is végig egyhangú volt, így tudtam teljes flow-ban haladni, ez jól is jött, hiszen bőven késésben voltam már, és nyitás utan minél hamarabb ott akartam lenni. Közben egy kicsit zenét is hallgattam, és hangosan énekeltem közben. Egy helyen még megálltam, hogy bevásároljak a vacsorához, amit főzni akartam, aztán suhantam is az utolsó kilométereken.

Útközben egy lányra jól ráijesztettem, ahogy elhaladtam mellette (végül vele ugyanott szálltunk meg, utólag jót mevettünk a dolgon), majd megerkeztem Villalcázar de Sirga-ba. A szálláson egy kedves néni várt, és aztán egy bácsi is megjelent. Nagyon aranyosak voltak, végig spanyolul beszéltek, de azért valahogy megértettük egymást. Várakozás közben befutott két másik zarándok, és a lányról hamar kiderült, hogy magyar, nagyon megörültünk egymásnak. Rékának hívták, és fogszabályozással foglalkozik (és ő is Kéktúrázik!). A srác Dániából volt és Espen-nek hívták, szegénytől többször is meg kellett kérdezzem a nevét, mert mindig elfelejtettem. Közben befutott a lány, akit megijesztettem, őt Nika-nak hívták és Szlovéniából jött. Rögtön fel is dobtam nekik, hogy főzök kaját, és végre lelkesedtek az ötletért. Aztán még két olasz srác, Alberto és Umberto (előbbi elég jógi arc volt, és egészen Bolognából kezdte a zarándoklatot, már két hónapja úton volt) szintén ilyen terveket szövögetett, így végül egy nagy közös vacsi lett belőle. Umberto, egy elég őrült fickó aztán lecsapott a főszakács szerepre, úgyhogy nekem csak zöldségek felvágása jutott, de nem bántam (igaz, hogy rossz volt nézni, amit a srác leművelt a konyhában, a serpenyőben ollóval vágtuk fel a gombákat, de nagyon jól szórakoztam rajta). 

Nagyon jó társaságot találtam itt, teljesen feltöltődtem a sok jó emberi interakciótól. A vacsora szuper hangulatban telt, viccelődésekkel, jó és kevésbé jó sztorikkal és rengeteg nevetéssel. Kicsit bántam is, hogy másnap nem tudok gyalog menni, hiszen szívesen beszélgettem volna még velük, és jobban megismerni őket. Itt már erősen megfogalmazódott bennem a szándék, hogy ha nem is a Francia utat, de egy másik Camino-t mindenképp szeretnék gyalog is megtenni.

Utána a cigisek kedvéért lent az udvaron folytattuk, gitározgattunk, beszélgettünk, én legtöbbet egy mexikói sráccal (Daniel, sürgősségi osztályon orvos, ráadásul egy bűnözéssel teli mexikói városban, elég horror sztorikat osztott meg), és Rékával.

Aztán 10 előtt pár perccel a kedves házigazdák lassan visszatereltek az albergue-be. Ez (sajnos) a teljes Camino-ra jellemző, hogy nem nagyon lehet sokáig fent maradni, és bulizni a zarándokszállásokon, a legtöbb este 10-11 körül bezár, és a villanyt is lekapcsolják. Persze ez érthető, hiszen a legtöbben reggel korán, 6 körül indulnak. Az ágyban feküdve nagyon jó érzésekkel néztem a következő nap elé, és azt terveztem, hogy letekerem Leon-ig a kerek 100 km-t.

Megint rosszul aludtam, ezúttal az orrom kínozott, a taknyomban-nyálamban fulldokoltam néha éjjel. 6 körül kikászálódtam az ágyból és vártam a többieket, hogy felkeljenek. A reggel a szokásos tempóban indult, kicsivel 7 után indultunk el. 

A nap első feléből szinte csak arra emlékszem vissza, hogy mennyire szenvedtem. Ugyan nem mentünk meredeken felfelé, de a combjaim minden tekerésnél visítoztak, hogy hagyjam abba a kínzásukat. A fiúk mentek elől, én utánuk, de alig bírtam tartani a lépést. Belegondoltam, hogy kb 70 km-t kellene menni ma, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy fog sikerülni...

Lassan néhány települést magunk mögött hagytunk, és közben a nap is felkelt (egyébként szokásosan szépen, ezt már szerintem unásig részleteztem). Mindig megbeszéltük, hogy egy faluval később leülünk kávézni és reggelizni, de aztán vagy nem találtunk helyet, vagy nem volt szimpatikus, ezért aztán jó sokat haladtunk, mielőtt egy hosszú ereszkedő után végre megálltunk.

Én ittam egy kávét, narancslevet és elmajszoltam az egyik szendvicsem. Közben melegebb is lett, kezdtem érezni, hogy visszatér belém az erő. A kajálás után továbbindultunk, de Felipe biciklijéről valami letört, és az ülése emiatt lentebb ereszkedett, ezért még azt is meg kellett javítani. Ezután már elég jól haladtunk, én is sokkal jobban éreztem már magam. Ahogy a gyalogosok mellett  tekertünk el, egyszer csak magyar szó ütötte meg a fülem. Hát egy srác az úton éppen telefonált.  Nem tudtam megállni, megálltam és megszólítottam. Gyorsan letette, köszöntünk egymásnak, lelassítottam és lépésben haladtam vele tovább. A többiek egy kanyar mögött vártak, nem értették, miert maradtam le, de mondtam, hogy nyugodtan haladjanak tovább, én egy ideig most Viktorral megyek. 

Nagyon jól elbeszélgettünk, egyáltalán nem bántam, hogy miatta lassan megyek. Szóba került minden: munka (Viktor szakács és vendéglátós, így mondott egy pár elrettentő dolgot a szakmárról), párkapcsolat, a Camino-n eddig eltöltött idő, pszichológia és a Wim Hof metódus is (nagyon ajánlotta kipróbálásra). Jól esett magyarul is beszélgetni egy kicsit, úgyhogy boldog voltam, hogy találkoztunk. Egy idő után aztán azért éreztem, hogy menni kellene tovább, mert akkor még nagyon sok hátra volt Burgosig. Elköszöntem hát Viktortól, de előtte csináltunk egy szelfit és kontaktot is cseréltünk, hogy beszélgessünk még a későbbiekben is. Aztán tekertem is tovább.

Kozben Fuszti felhívott, az anyukája miatt (aki sajnos néhány napja már kórházban feküdt). Szüksége volt egy kis érzelmi támogatásra, úgyhogy biciklizés közben telefonáltunk. Aztán, mivel már nagyon meredeken elmélkedett a terep, megálltam, és ott engem is elért egy érzelmi mélypont. Együtt sírtunk a telefon két végén. Aztán már annyi idő eltelt, hogy muszáj volt továbbmennem. Imádkozni akartam, hogy az anyukája legyen jobban, de mivel sose szoktam, ezért nagyon idegen lett volna. Hülyén hangzik, de arra gondoltam, hogy ha most felszenvedem magam azon a meredeken, ami következett, attól valahogy jobban lesz. Erre koncentráltam, ahogy felfelé tekertem.

Aki hiszi, hogy van ilyen, annak isteni gondviselés, de amint a nehezen túl voltam, írt Fuszti, hogy az anyukája már sokkal jobban van. Iszonyatosan fellélegeztem én is, és annyira erőre kaptam, hogy a maradék meredeket már könnyedén letudtam. Aztán a jutalom jött, suhantam lefelé a lejtőn, és közben tűlevelű erdő vett körül, teljesen otthon éreztem magam. Közben egy spanyol biciklissel váltottam néhány szót (ő a fiával jött, de másnap már végeznek is, Burgosban).

A völgyben egy csodás templom mellett gyorsan bekaptam néhány gyümölcsöt, majd mentem is tovább, hogy utolérjem a fiúkat. Kicsit késésben voltam, még 20 km hátra volt, de már majdnem 3 felé járt az idő. Reméltem, lesz még helyem az albergue-ben.

Még mindig nagyon sok energiám volt, sebesen tekertem. Egy meredek, köves emelkedő akasztott meg, ahol az eddigi legnehezebb tereppel találkoztam, néhol még tolni is alig lehetett a bringát a sok éles szikladarabtól. A hegy tetején egy kereszt állt, olajfákkal körülvéve, és egy katonai bázis volt mellette szögesdróttal elkerítva, elég Golgota-hangulatot árasztott. Nem időztem sokat, indultam lefelé (a még szintén köves, biciklizésre alkalmatlan úton).

Aztán a zarándokút kitért az aszfalt mellé, és jó néhány kilométeren keresztül így ment, ezért nagyon gyorsan tudtam haladni. Gondoltam, hogy ha a többiek nem tudnak szállást foglalni, akkor a Burgos előtti településen alszom majd. Igen ám, de mikor odaértem, láttam, hogy ez a hely gyakorlatilag egy ipartelep, ocsmány épületek egymás mellett, egyáltalán nem volt hívogató. Menekültem is (aztán utólag néztem meg, hogy itt nincs is albergue, csak olcsó hotelek).

A Burgosba vezető út volt a legcsúnyább (tulajdonképpen az egyetlen csúnya) rész a Caminobol. Tipikus külvárosi, lepukkant épületek, forgalmas út, teljesen barátságtalan hangulatot árasztott, ráadásul az irányt jelző sárga nyilak is elmaradtak. A központ felé haladva összefutottam a többiekkel, el sem hittem, hogy ilyen hamar beértem őket, tényleg szuper gyorsan haladhattam. Együtt tettük meg a maradék utat az albergue-ig, ahol szerencsére még bőven volt hely. A szokásos délutáni rituálék következtek (zuhany, mosás), aztán megettem a maradék szendvicsem, és kinéztem másnapra egy szimpatikus kis szállást 78 km-re. 2-kor nyitnak, van esélyem odaérni, de foglalni nem lehetett. Hogy a többieknek mi volt a tervük, azt nem tudtam, de amúgy is ideje volt már leszakadnom tőlük, sok mindenben voltak mások, mint én, és nem akartam feltétlen hozzájuk alakulni.

Ezután Felipe-vel elmentem kajálni, én csak egy jó kis flan-ra vágytam. Beültünk egy helyre a katedrális mellett (ami egyébként gyönyörű volt, igaz, én csak kívülről néztem meg), ahol különleges élményekben volt részünk, de nem a jó értelemben. Eleve az is gond volt, hogy csak Felipe akart enni, én nem. A pincér elképesztően gorombán viselkedett. Végül megegyeztünk, hogy ki mit kér, majd pár perc múlva kihozta a flan-t, ami teljesen jeges volt belül, valószínűleg épp kivették a fagyasztóból. Mikor legközelebb felénk méltóztatott nézni a pincér, megkérdeztük, hogy meg tudná-e kicsit melegíteni, mert fagyos belül. Na, erre teljesen kiakadt a pasas, szinte kiabálva mondta (spanyolul persze), hogy a flan-t nem melegítjük meg, majd agresszívan bökdösni kezdte a desszertet, mutatva, hogy nem is fagyos belül (shame on me, tényleg kiolvadt már, olyan későn jött oda).  Oké-oké, mondtuk, én már nagyon zavarban voltam, de Felipe nálam sokkal magabiztosabb, ő lazán tudta kezelni a pincért. Megette a kajáját, én is a flan-omat (így kiolvadva egyébként nem volt rossz), majd minél hamarabb tovább álltunk. Persze jó lehúzás is volt a hely, a flan-ert és egy sangria-ert 11 eurót hagytam ott, ennyi erővel egy menüt is ehettem volna... Közben egyébként megnéztem a Google Maps értékeléseket a helyről, és az 5-ből konkrétan 1.1-en állt! Jól kifogtuk. Na sebaj, ez is egy élmény a Camino-ról. 

A megrázóan vicces események után végre szereztem egy ajakbalzsamot, majd visszamentünk az albergue-be. Pakoltam másnapra szendvicset (krémsajt és olívabogyó volt csak benne, igazi gourmet finomság), aztán lassan lefekvéshez készülődtem. Utólag visszanézve a nap egy érzelmi hullámvasút volt. A végén viszonylag nyugodtan vártam az álmot (mondjuk a fürdőszoba villany folyton fel és le kapcsolódott, és a telihold pont rám sütött, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy lesz így pihentető az éjszakám).

Megint elég rosszul aludtam, álmomban is folyton csak bicikliztem, de ami még rosszabb, az orrom bedugult, úgyhogy arra folyton felébredtem. Kezdetben azt hittem, sikerült megfáznom, de aztán rájöttem, hogy a szárazság miatt felcsapódó por irritálja a nyálkahártyám, ezért produkálok ilyen megfázásos tüneteket. Így hát 6 óra körül már felöltözve vártam, hogy a többiek felkeljenek. Végül pontosan 7-kor, még mindig sötétben indultunk útnak.

Mire kiértünk a városból, hajnalodni kezdett. Ahol egy enyhe emelkedőn tekertünk felfelé, az ég először lilába, majd rózsaszínbe, végül narancsba fordult, gyönyörű volt a napfelkelte. Háttérben a hegyek, mellettünk egy tó terült el, egy nyuszi futott át előttünk, igazán mesebeli látvány volt.

A terep megkímélt minket, az első 10 km-t seperc alatt letudtuk. Egy településen megreggeliztünk, kávéztunk egyet, majd bementunk a templomba. Ahogy ott ücsörögtem az egyik sorban, és közben szólt a vallási zene, különös hangulat lett úrrá rajtam. Vetettem egy keresztet, majd kisetétáltam. Indultunk tovább.

Egy kanyarban megint elhagytuk Raul-t, ő egy másik útvonalon indult el, mi Felipe-vel ketten folytattuk tovább. Najerra-ba értünk, közben a táj színe a tegnapi sárgáról ma vörösbe fordult. A város után egy baromi meredek szakaszon kellett felküzdenünk magunkat, de ismét megérte. Tűlevelű erdő, vörös sziklák és egy szőlőföld fogadott fent. Pihentünk egy jó nagyot, majd behúzodtam pisilni egy szikla mögé, ahol egy szedrektől roskadozó bokrot találtam. Szedtem egy marékkal, elmajszoltuk, aztán mentünk tovább. 

A szőlő és a vörös föld dominálta az egész utunk. A következő városban megálltunk, és bevártuk Raul-t is, aki, mint kiderült, minket várt valahol, mi meg közben megelőztük. Az idő is kellemes volt, sokkal hűvösebb, mint az előző napokban, sokszor a hosszúujjúm is felvettem.  Egyetlen kellemetlen rész volt csak, a por továbbra is rettenetesen bántotta az orrom, folyamatosan fújtam, és a körsálam az orrom elé tettem, reménykedve, hogy ez valamit segít.

Rengeteg csodás szőlőföld, dombok, néhol sárgás, néhol vörös színben, egy utolsó nagy emelkedő után ismét gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé, itt pihentünk egyet, és egy pár fiatallal váltottunk néhány szót. Előző nap buliztak, úgyhogy másnaposan mentek egész nap, nem irigyeltem őket. Biciklire szálltunk, és meg sem álltunk Santo Domingo de Canzada-ig, a tervezett végállomásunkig.

Viszonylag korán, még 2 előtt érkeztünk, így Felipe javasolta, hogy menjünk tovább egy faluval. Oké, de előtte együnk. Na, az nekem teljesen betett. Két fogás és jó pár pohár bor után semmi kedvem nem volt újra biciklire ülni, baromira pihentem volna már. Elszaladtam a mosdóba, aztán ahogy kijöttem, a fiúkat már sehol nem láttam. Ahogy voltam, nekiindultam, hogy minél hamarabb odaérjünk. Még mérgelődtem is, hogy nemcsak hogy rám kényszerítik ezt a plusz 7 km-t , de még el is indulnak nélkülem. Aztán, ahogy kiértem a városból, kezdett gyanús lenni a dolog, felhívtam őket és kiderült, hogy végül rám való tekintettel ott maradtak, és bementek a szállásra becsekkolni. Mondták, hogy nagyon siessek vissza, mert az utolsó ágy van már csak az albergue-ben. Szerencsére még elcsíptem.

Ólmos fáradtság lett úrrá mindhármukon. Én szenvedtem az orrommal is, elég mélyponton éreztem magam. Zuhany, mosás, majd pihenés következett, sajnos a hasam is fájni kezdett, valószínűleg a túl tartalmas ebéd miatt. A vacsorát ezért inkább kihagytam, de vettem néhány dolgot a boltban, és eldöntöttem, hogy másnap nem vendéglőzök, inkább pihentetem kicsit a gyomrom. Tettem két szendvicset (mérgelődve, hogy az albergue-ben meg egy normális kés sem volt, szerencsére kölcsönkaptam egy bicskát egy masik zarándoktól), majd beszámolót írtam, és hasfájósan, bedugult orral vártam az álmot.

Borzasztóan aludtam, rengeteg furcsa álmom volt, az egyikben folyton kicsivel hajnali 4 után ébredtem, újra és újra. Végül 6-kor az ébresztőóra ébresztett, és már szinte üres volt körülöttem a hálóterem. Jól elszarakodtam a reggelt, úgyhogy csak 7 után indultam, de még beültem egy kávéra és egy csokis croissant-ra, így végül csak fél 8 körül indultam el rendesen.

Az első néhány kilométer nem volt nehéz, bár elég fáradt és rosszkedvű voltam. Fél óra után elértem a híres borforrást, ahol rengeteg zarándok fotózkodott, és bort töltött/ivott. Kötelességből én is ittam egy keveset, de bevallom, egyáltalán nem esett jól. Természetesen sok emelkedő várt rám megint, de felküzdöttem magam nagy nehezen, és nemsokára találkoztam a tegnap megismert emberkékkel. Köszöntem, váltottunk egy-két szót, aztán elköszöntünk, és tudtuk, hogy többet nem fogunk találkozni, hiszen én sokkal gyorsabban haladok, mint ők (remélem, szerencsésen megérkeznek majd). 

Ezután szerencsére egy hosszú lefelé szakasz jött, csak úgy suhantam a biciklivel. És ekkor találkoztam Felipe-vel, egy másik biciklissel. Nagyon megörültünk egymásnak, mert mindketten keveset szocializálódtunk az elmúlt napokban. Együtt tekertünk Los Arcos-ig, ahol egy harmadik biciklis, Raúl csatlakozott hozzánk, ő és Felipe még előző nap ismerkedtek meg az albergue-ben. Együtt folytattuk az utunk, de később Raul inkább az autóutat választotta, mi Felipe-vel maradtunk a kicsit lassabb és szenvedősebb, de eredeti zarándokúton. Aztán kis idő múlva ismét összehozott a véletlen, ugyanis Raul defektet kapott, és még kellett foltoznunk a kerekét (mint utólag kiderült, szegénynek aznap kétszer is kilyukadt a gumibelsője). Örültem, hogy volt nálam készlet, és tudtam segíteni (a tapaszt szerintem fordítva tettem fel, de így is kitart szerintem). Egy bő fél órát azért elvett ez a napunkból, így már délben, a hőségben folytattuk. 

A táj egyébként végig gyönyörű volt, emlékeztetett kicsit az otthoni környezetre. Sárgás színekben pompázó dimbek-dombok, néhol szőlő- és olívaföldek terültek el körülöttünk, és minden falu olyan volt, mintha egy képeslapból tették volna át a valóságba. Természetesen kaptunk azért jó néhány emelkedőt itt is, az egyiken alig bírtuk feltolni a biciklit (idős nénik mentek el mellettünk simán).

A hegy tetején mehettünk egy-egy almát, iszonyatosan jól esett ülni az árnyékban és majszolni. Ezután nagyrészt csak lefelé mentünk (kivéve persze a településeket, ahol a camino mindig a templomhoz vezet, ami mindig a legmagasabban van), és azért igyekezni is kellett kicsit. Végül 2-re befutottunk Logrono-ba, ahol Raúl már foglalt nekünk szállást a municipal albergue-ben (így nevezik azokat a zarándokszállásokat, amiket a város önkormányzata tart fent). 

Az aznapi zuhany esett a legjobban az eddigiek közül. Ezután gyorsan kimostam a cuccaim, majd hárman elindultunk ebédelni. Sajnos rossz időben, mert már minden bezárt a sziesztára. Így végül csak egy szendvicset ettünk (de az engem egészen jóllakatott), és ittunk egy pohár bort, majd sétáltunk egyet a városban, közben mindenféléről beszélgettünk, főleg utazásról, kulturális kérdésekről, de a vallás és a hit is szóba került.

Aztán visszajöttünk az albergue-be kicsit pihenni, ahol írtam egy kicsit a beszámolókat (már ekkor többnapos lemaradásban voltam velük), és megismertem egy kedves argentín lányt is, aki csak máig biciklizett, úgyhogy sajnos nem fogunk együtt menni tovább. Négyen elmentünk még egyet vacsorázni, és megittunk egy üveg bort is, nagyon jókat beszélgettünk. Örültem, hogy végre találtam magamnak társaságot, elég magányos volt az első két nap.

Ezután visszajöttünk, és már csak a szokásos esti rutin volt hátra. Azt azért észrevettem, hogy a fáradtságon kívül kezd kialakulni egy masszív izomláz is, nagyon nehéz volt le-fel lépcsőzni. Csak reménykedni tudtam, hogy másnapra jobb lesz a helyzet. Negyed 11-kor aztán lekapcsolták a villanyt, és nagy horkolasok közepette elkezdődött az éjszaka (engem szerencsére a füldugó egészen jól védett a zajoktól, szinte soha nem zavartak a pihenésben mások).

Amikor felébredtem, már az egész szoba üres volt, így nyugodtan pakolászhattam, és viszonylag későn, fél 8-kor indultam. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a rendes zarándokúton fogok menni, nem az autóúton, egészen más élmény lett így a reggel.

Jó néhány gyalogos zarándokot (köztük az előző napi lakótársaim) elkerültem, “Buen camino”-zások kíséretében, a terep kezdetben nem volt nehéz, de aztán láttam, hogy teljesen felvisz a hegyre, úgyhogy magam kímélendő visszatértem az autóútra Pamplona-ig.

Ott (egy gyors reggeli után)  első utam egy bicikliboltba vezetett, ahol szerencsére 5 perc alatt és 2 euróért tudtam kicserélni a pedálom, ami már kattogott egy ideje (lehet már akkor is, amikor megvettem). Ezután feltekertem a várba, és ott megittam egy kávét egy süti kíséretében. Két elintézendő dolog volt még a nagyvárosban: postára adni a képeslapokat, és valami kaját vásárolni. A posta az értékelések alapján rémes Spanyolországban, de én nagyon hamar sorra kerültem, és a képeslapok útrakeltek Romániába. Ezután elugrottam a szupermarketbe, ahol vettem egy humuszt és zöldségeket, gyümölcsöket (kenyerem maradt még az előző napról).  Azt hittem, gyorsabb leszek, de végül csak 11 körül indultam tovább.

Innentől ismét a gyalogos utat követtem, hamar emelkedni is kezdett. Az alkalmazásban láttam, hogy nagyon meredeken kellene menni, ezért alternatív útvonalak után néztem, de már semmi értelmesen nem találtam. Na sebaj, megküzdök vele, gondoltam. Nem bántam meg a döntést, ugyanis az emelkedő épp az egyik leghíresebb El Camino-s pontra vezetett, az Alto de Pedron -ra. Egy ideig még próbáltam a biciklin maradni, de aztán az utolsó két kilométeren tolnom kellett. Szűk, kanyargós út vezetett fel a hegyre, nagyon sok zarándok sűrűsödött össze előttem. Ahogy felértem, fantasztikus látvány tárult a szemem elé. Körös körül a végtelen tér, háttérben hegyek, dombok, és a méltán híres zarándokos szoborcsoport. Rengetegen voltak fent és fotózkodtak, én is csináltam néhány képet, meg persze megkértem egy lányt, hogy rólam is csináljon egyet. Bámészkodtam még egy kicsit, de ideje volt tovább indulnom. 

Ismét két lehetőségem volt, a zarándok- illetve az autóút. Mivel láttam, milyen meredeken kellene leereszkedni (ami talán még nehezebb es veszélyesebb a felfelé menetnél is), az utóbbit választottam. Megint csak úgy zúgtam le a hegyről, iszonyatos boldogságot éreztem. Közben szembejött két biciklis zarándok, integettem nekik, és mutattam, hogy hajrá, menjenek (szegényeket azért sajnáltam, mert tudtam, hova kell felszenvedniük magukat). Aztán rájöttem, hogy a nagy suhanàsban én is elszámoltam magam, és túlmentem a letérőn, ami kellett volna. Sebaj, újratervezés, találtam egy alternatív, kicsit dombosabb utat, amivel visszatereltem magam a Camino útvonalára. Néhány gyönyörű kis település következett, majd megérkeztem Puente la Reina-ba. Itt megálltam egy kis pihenőre, és közben belefutottam egy biciklis bácsiba. Nagyon megörültem neki, egyből elkezdtem dumálni, aztán szólt, hogy várjak, és betette a hallókészüléket (sűrűn kértem a bocsánatot ezután). Egész Hollandiából tekert idáig, főként kempingekben aludva, nagyon lenyűgözött, sátorban aludni (és még azt is cipelni) már egy következő szint. O aznapra már végzett, nekem még jó 15 km hátravolt, pedig már délután kettő is elmúlt, úgyhogy elköszöntem, és továbbálltam.

Kanyargós, meredek autóúton vitt az utam, szenvedtem is rendesen, de a Maps szerint már csak két emelkedőt kellett kibírni. Az első után megpillantottam néhány bringást a gyalogos úton. Kérdeztem, hogy szerintük nagyon meredek lesz-e az azt követő rész, és egy nemleges válasz után csatlakoztam hozzájuk. Mondjuk a társaság nem “rendes” zarándok volt, nagyon kevés csomaggal utaztak és hotelekben aludtak, szervezett túrán voltak. Pár szót váltottam az amerikai fickóval, miközben hol fel, hol le tekertünk. Volt néhány kellemetlenebb emelkedő, de nem volt vészes, és sokkal jobb élmény volt, mint a forró aszfalton menni, el is döntöttem, hogy ezentúl mindig a rendes Camino útvonalat próbálom követni. Az utolsó néhány kilométeren azért szenvedtem már rendesen, de ennek főleg a kb 35 fokos meleg volt az oka (nem hiába indulnak el 6-kor az emberek, hogy ezt a részt megússzák).

Estella -ba érve már várt a szállásom egy nagyon kedves alapítványi helyen, ahol értelmi fogyatékosokat alkalmaznak. Az egyik ott dolgozó (kissé furcsán beszélő, de nagyon kedves figura) körbevezetett, közben megismerkedtem Giovanni-val, egy olasz öregúrral, aki nagyon kedves volt, és hosszas mutogatás után megtudtam, hogy a lánya sokszor járt már a Sziget-en (nagyon rosszul ejtette ki a nevét, ezért percekig fogalmam sem volt, miről beszél). Következett a zuhany, majd gyorsan bekaptam egy banánt, mert egy zenés előadást is tartottak aznap, aminek a végét még akartam hallgatni. Csodaszép volt az egész, többször is könnybe lábadt a szemem, ahogy hallgattam, sajnos nagyon hamar véget ért. 

A szálláson volt két fiatal lány, akiket megkérdeztem, nem akarnak-e főzni együtt, de nemet mondtak, úgyhogy elindultam egyedül egy üzletet keresni. Aztán hamar rájöttem, hogy túlságosan fáradt és éhes vagyok, ezért inkább csak beültem egy helyre, és befaltam egy  hamburgert egy sör kíséretében (nagyon finom volt, de hatalmas adag, nem is bírtam mind megenni). Egyedül ettem, és ez kicsit fura érzéssel töltött el, de nem zavartattam magam. Még csak a második napon vagyok, egészen biztosan megismerkedem még emberekkel. 

Hazaérve Giovanni azzal fogadott (egyébként nem beszélt túl jól angolul, úgyhogy alig értettük egymást) hogy akkor most én főzök, mert azt hallotta. Zavarba jöttem, hebegve-habogva mondtam, hogy végül ettem már valahol. Közben néhány fiatal már sürgött-forgott a konyhában, valami tonhalas tésztát keszitettek. Én megkaptam, hogy vágjam össze a salátát, amit boldogan teljesítettem, örültem, hogy lett egy kis társaságom. Aztán leültünk, megnyitottunk egy üveg bort, a többiek tésztát, én csak egy kis salátát ettem. Kiderült, hogy a négy fiatal, akikkel ültem, első nap ismerkedtek meg még a Roncesvalles felé vezető úton, és azóta már-már legjobb barátok lettek, együtt mennek minden nap. Két olasz fiúból, egy ukrán lányból, és egy nagyon vicces koreai srácból állt a társaság. Jó volt elbeszélgetni velük, habár kicsit kívülállónak éreztem magam. Tényleg igaz, hogy a biciklis zarándokok kevesebb kapcsolatot tudnak létesíteni, révén hogy gyorsabban mennek, és kevesebben is vannak. Aztán elköszöntem tőlük, mondtam, hogy mivel én később indulok mint ők, úgyis összefutunk meg mikor utolérem őket. A füldugókat rituálisan bedugva elkezdtem az éjszakát.

6 körül már ébren voltam, félig az izgatottságtól, félig attól, hogy a mexikói lány is bőszen pakolt már. Végül 7-re én is összeszedtem magam, és még teljes sötétségben elindultam. A templom előtt megkértem valakit, hogy csináljon rólam egy képet, így konkrét nyoma is lett a zarándoklatom kezdetének.

Azért mégsem indult ilyen könnyen a dolog, ugyanis nem találtam az alternatív, "könnyített" útvonalat, amit Pascal javasolt nekem biciklivel (mert az eredeti útvonalon szinte végig tolni kellett volna a bringát). Legalább fél órát szerencsétlenkedtem, végül a Pascal-nál dolgozó önkéntes igazított útba. Lassan már hajnalodott, a levegő viszont nagyon párás volt, gyakorlatilag egy felhőben tekertem, szerencsére nem volt hideg. Természetesen egyből nagyon durva emelkedőkkel kezdődött az út. Kb fél óra alatt teljesen elfáradtam, és ahogy tekertem felfelé, tehenek nézték a szenvedésem.

Nagy nehezen megérkeztem egy helyre a határon, ahol írtam egy borzalmas cappuccino-t, ráadásul drágán, majd sikertelenül megpróbáltam felfújni a kerekem a benzinkúton, az ott dolgozó francia nő nem volt túl segítőkész, szinte elhajtott, hogy biciklikereket nem lehet felpumpálni. Nem messze innen szerencsére találtam még egy benzinkutat, ahol egyből sikerült egy jó adag levegőt a fújni a kerekekbe. Ettől végtelenül megkönnyebbültem, és újult erővel folytattam tovább az utam.

Ha tudtam volna, mi vár még rám... Folyamatos emelkedő következett, kb 10-15 km-en keresztül. Itt az úton jó néhány biciklis volt, egyesekkel egész nap kerülgettük egymást, mikor melyikünk pihent meg. Rettenetesen nehéz volt feltekerni a csúcsra, az utolsó pár kilométert azóta sem tudom, hogy sikerült megcsinálni. Mikor már teljesen ki voltam készülve, egy biciklis hajtott el mellettem, és mondta, hogy már csak 2 km van hátra. Minden erőm összeszedve próbáltam tekerni, közben azon gondolkodtam, hogy ha felérek a hegyre, előveszem a kajám, és a teljes camembert sajtból egy akkorát fogok harapni, amekkorát csak tudok. Elképzeltem, ahogy krémesen szétfolyik a számban, aztán a szalámi és a paradicsom ízére koncentráltam. Lehet, hogy ez a meditatív állapot segített fel a tetőre.

Roncesvalles-be olyan kimerülten érkeztem, hogy 10-15 percig csak ültem az első padon, amit találtam, és úgy éreztem, soha többé nem tudok felkelni innen. Megettem a fent említett királyi ebédem (egyébként is dél körül járt). Időközben egy másik biciklis is megérkezett, és leült mellém, a nevére már nem emlékszem, de Belgiumból volt, és egész onnan biciklizett egy 8 váltós összecsukható biciklivel! Elámultam a kitartásán, de aztán mennem kellett tovább.

A település után megálltam a híres táblával fotózkodni (ami szerint 790 km-re voltam Santiago-tól), egy másik biciklissel együtt, aki egy nap alatt tett meg annyi utat, amit én kettő alatt terveztem, igaz, ő egy profi országúti biciklivel ment. Ezután jött egy jó kis kellemes lejtő, de aztán rámentem az eredeti gyalogos útra, ahol elért a vég. Egy rövid, de nagyon meredek lejtő annyira kivette a maradék erőm is, hogy a következő településen, Espinal-on meg akartam állni. Hiába volt szállásom foglalva Lorrosana-ba, szinte lehetetlennek éreztem letekerni a még több mint 20 km-t.

Az albergue meg nem volt nyitva (még délután kettő sem volt), a telefonra pedig nem válaszoltak. Ücsörögtem a ház előtt még körülbelül 15-20 percet, de aztán valami átkattant bennem, és eldöntöttem, hogy elmegyek az aznapra kitűzött végcélomig. A faluban vettem egy fél (még teljesen friss) bagettet, egy tábla csokit és egy kólát, majd tovább indultam. Végig az úton mentem, ami ugyan meredek volt, de már nem volt annyira vészes, mint a korábbi szakasz (utólag megtudtam, hogy a gyalogos rész az egyik legkeményebb, így örülök, hogy nem próbálkoztam meg azzal).

Az utolsó meredek közepén megittam a kólát, ami felsegített a tetőre. Fotót nem is csináltam, csak suhantam lefelé a cél felé, közben a megkönnyebbüléstől már-már elsírtam magam. 15 perc múlva már meg is érkeztem a szállásra. Becsekkoltam, majd lezuhanyoztam, ettem egy jót (a bagett isteni finom volt, és a camembert-ből is maradt még), kimostam a cuccaim géppel (ekkor már szinte az összes ruhám koszos volt, úgyhogy megérte rászánni a 4 eurót). Valahogy semmi erőm nem volt kapcsolatba kerülni a többi zarándokkal, ezért inkább olvastam és Fusztival beszélgettem Messengeren. A boltban (ami elég drága volt, de legalább vasárnap este is nyitva tartott) vettem néhány kaját reggelre, majd 10 körül lefeküdtem. Végtelenül boldog voltam, hogy sikerült az első nap, és úgy aludtam, mint a bunda. 

Nagyon keveset, talán 2-3 órát tudtam aludni az izgalom miatt, így nagyon álmosan ébredtem fél 6-kor. Összeszedtem a cuccom, és már mentem is az állomásra. A vonatot könnyen elértem, és végigszundikáltam a Pamplonáig tartó utat. Időközben kiderült, hogy a buszra is csomagban kellene vinnem a biciklim, ezért a tervem az volt, hogy a két szabad órámban veszek biciklis zsákot/huzatot, és elküldöm a képeslapokat a családnak, amiket még Barcelonában vettem. Pamplonában egy bő fél órás sorbanállás után kiderült, hogy az állomáson nincs épp elérhető huzat, de a pénztáros gyenge angolsággal biztosított, hogy nem lesz gond, anélkül is felvihetem a biciklim. Nem baj, azért gondoltam körbenézek, hátha találok valahol, később még jól jöhet.

Az első biciklibolthoz éppen nyitáskor értem, de még senki nem volt ott, beültem hát egy jó kis kávézóba, rám fért a koffein. Ezután visszamentem az üzletbe, ahol hosszas mutogatás és Google Translate-ozás után kiderült, hogy nem tartanak ilyen biciklis zsákot. Ezután eltekertem még két helyre, amiket szintén zárva találtam. Lassan indult a buszom, így elcsigázva visszatekertem az állomásra. Végül nem volt gond a buszra tenni a biciklit, csak az első kereket kellett leszednem. Ahogy elindultunk a nagy csapat zarándokkal, magamhoz tértem és fellelkesedtem, hogy végre már ilyen közel vagyunk. Néhány szót váltottam a mellettem ülőkkel, majd nézelődtem. A hatalmas hegyeket elnézve meg is ijedtem az első napi tekeréstől, de ekkor még nem tudtam, milyen más kalandok várnak még rám aznap.

Délután kettő előtt néhány perccel értunk SJPP-ba. Rögtön a zarándokirodához siettem, hogy kikérjem a zarándokútlevelem, persze rengetegen voltak előttem. Végül fél három körül végeztem, és kezemben az útlevéllel valamint a szimbolikus kagylóval a zarándokszállás (albergue) felé tartottam. Itt szintén sor fogadott, de mivel még korán volt (kettőkor nyitott a hely), gondoltam, nem lesz gond. El is viccelődtem, -beszélgettem a többi zarándokkal, ameddig nem tudatták, hogy éppen előttem teljesen megtelt a szállás.

A zarándokok szétszéledtek, engem meg hatalmas kétségbeesés keltett hatalmába, nem tudtam, hogy hol fogok aludni aznap. Rengeteg szállást felhívtam, de vagy teljesen telitve voltak, vagy franciául beszéltek, abból pedig nem sokat értettem. Végül az egyik (már megtelt) albergue tulajdonosának, egy Joseph nevű férfinak könyörögtem, hogy segítsen szállást szerezni. Kérte, hogy várjak két percet, telefonált párat, majd szólt, hogy szerzett nekem alvóhelyet. Azt sem tudtam, hogyan köszönjem meg, csak hálásan elballagtam a helyre, ahová irányított. Ott aztán egy másik fickó, a különösen humoros Pascal elmondta, hogy nem ott fogok aludni, hanem egy nő saját lakásán, aki az egyik szobáját, benne három ággyal időnként ki szokta adni zarándokoknak. Elkísért a helyre (közben megkérdezte, hogy ennék-e este egy zarándok menüt nála, amire igent mondtam, révén egész nap semmit sem ettem a tejeskávén és egy almán kívül), ahol Marie, a nagyon kedves idős hölgy várt, és megmutatta a szobám (valaha egy gyerekszoba lehetett). Boldogan és megkönnyebbülve lerogytam az ágyamra, és felidéztem azt, amit mindig mondanak: az Úton minden megoldódik valahogy. A biztonság kedvéért azért másnapra már lefoglaltam egy szállást, Larassoana-ba, ami kb 50 km-re van. Aztán befutott egy másik lány, Nora is, váltottunk egy két szót, majd elmentem zuhanyozni, aztán nyakamba vettem a várost.

SJPP festőien szép, hegyek és csodás építmények jellemzik a várost, nagyon kellemesen éreztem magam, még ha fáradt is voltam. A séta után elmentem megenni a vacsorát a zarándokszálláson Pascal-éknál. Szuper finom volt minden, a hangulat is jó volt, néhány olasz fiatallal és egy mexikói lánnyal (ő is velünk aludt aznap este) ettünk együtt. Pascal azon viccelődött, hogy ha nem eszünk meg mindent, felhívja a nagymamánkat, de szerencsére ezzel senkinek nem akadt gondja.

A vacsora után próbáltam pumpálni egy kis levegőt a biciklimbe, de sajnos a pumpa, amit vettem, használhatatlan volt. Reménykedtem, hogy kitart az első benzinkútig. Aztán korán, 10 körül ágyba bújtunk, a mellettünk lévő templomból csodás ének szűrődött ki, én meg rögtön elaludtam.