Borzasztóan aludtam, rengeteg furcsa álmom volt, az egyikben folyton kicsivel hajnali 4 után ébredtem, újra és újra. Végül 6-kor az ébresztőóra ébresztett, és már szinte üres volt körülöttem a hálóterem. Jól elszarakodtam a reggelt, úgyhogy csak 7 után indultam, de még beültem egy kávéra és egy csokis croissant-ra, így végül csak fél 8 körül indultam el rendesen.

Az első néhány kilométer nem volt nehéz, bár elég fáradt és rosszkedvű voltam. Fél óra után elértem a híres borforrást, ahol rengeteg zarándok fotózkodott, és bort töltött/ivott. Kötelességből én is ittam egy keveset, de bevallom, egyáltalán nem esett jól. Természetesen sok emelkedő várt rám megint, de felküzdöttem magam nagy nehezen, és nemsokára találkoztam a tegnap megismert emberkékkel. Köszöntem, váltottunk egy-két szót, aztán elköszöntünk, és tudtuk, hogy többet nem fogunk találkozni, hiszen én sokkal gyorsabban haladok, mint ők (remélem, szerencsésen megérkeznek majd). 

Ezután szerencsére egy hosszú lefelé szakasz jött, csak úgy suhantam a biciklivel. És ekkor találkoztam Felipe-vel, egy másik biciklissel. Nagyon megörültünk egymásnak, mert mindketten keveset szocializálódtunk az elmúlt napokban. Együtt tekertünk Los Arcos-ig, ahol egy harmadik biciklis, Raúl csatlakozott hozzánk, ő és Felipe még előző nap ismerkedtek meg az albergue-ben. Együtt folytattuk az utunk, de később Raul inkább az autóutat választotta, mi Felipe-vel maradtunk a kicsit lassabb és szenvedősebb, de eredeti zarándokúton. Aztán kis idő múlva ismét összehozott a véletlen, ugyanis Raul defektet kapott, és még kellett foltoznunk a kerekét (mint utólag kiderült, szegénynek aznap kétszer is kilyukadt a gumibelsője). Örültem, hogy volt nálam készlet, és tudtam segíteni (a tapaszt szerintem fordítva tettem fel, de így is kitart szerintem). Egy bő fél órát azért elvett ez a napunkból, így már délben, a hőségben folytattuk. 

A táj egyébként végig gyönyörű volt, emlékeztetett kicsit az otthoni környezetre. Sárgás színekben pompázó dimbek-dombok, néhol szőlő- és olívaföldek terültek el körülöttünk, és minden falu olyan volt, mintha egy képeslapból tették volna át a valóságba. Természetesen kaptunk azért jó néhány emelkedőt itt is, az egyiken alig bírtuk feltolni a biciklit (idős nénik mentek el mellettünk simán).

A hegy tetején mehettünk egy-egy almát, iszonyatosan jól esett ülni az árnyékban és majszolni. Ezután nagyrészt csak lefelé mentünk (kivéve persze a településeket, ahol a camino mindig a templomhoz vezet, ami mindig a legmagasabban van), és azért igyekezni is kellett kicsit. Végül 2-re befutottunk Logrono-ba, ahol Raúl már foglalt nekünk szállást a municipal albergue-ben (így nevezik azokat a zarándokszállásokat, amiket a város önkormányzata tart fent). 

Az aznapi zuhany esett a legjobban az eddigiek közül. Ezután gyorsan kimostam a cuccaim, majd hárman elindultunk ebédelni. Sajnos rossz időben, mert már minden bezárt a sziesztára. Így végül csak egy szendvicset ettünk (de az engem egészen jóllakatott), és ittunk egy pohár bort, majd sétáltunk egyet a városban, közben mindenféléről beszélgettünk, főleg utazásról, kulturális kérdésekről, de a vallás és a hit is szóba került.

Aztán visszajöttünk az albergue-be kicsit pihenni, ahol írtam egy kicsit a beszámolókat (már ekkor többnapos lemaradásban voltam velük), és megismertem egy kedves argentín lányt is, aki csak máig biciklizett, úgyhogy sajnos nem fogunk együtt menni tovább. Négyen elmentünk még egyet vacsorázni, és megittunk egy üveg bort is, nagyon jókat beszélgettünk. Örültem, hogy végre találtam magamnak társaságot, elég magányos volt az első két nap.

Ezután visszajöttünk, és már csak a szokásos esti rutin volt hátra. Azt azért észrevettem, hogy a fáradtságon kívül kezd kialakulni egy masszív izomláz is, nagyon nehéz volt le-fel lépcsőzni. Csak reménykedni tudtam, hogy másnapra jobb lesz a helyzet. Negyed 11-kor aztán lekapcsolták a villanyt, és nagy horkolasok közepette elkezdődött az éjszaka (engem szerencsére a füldugó egészen jól védett a zajoktól, szinte soha nem zavartak a pihenésben mások).