Megint elég rosszul aludtam, álmomban is folyton csak bicikliztem, de ami még rosszabb, az orrom bedugult, úgyhogy arra folyton felébredtem. Kezdetben azt hittem, sikerült megfáznom, de aztán rájöttem, hogy a szárazság miatt felcsapódó por irritálja a nyálkahártyám, ezért produkálok ilyen megfázásos tüneteket. Így hát 6 óra körül már felöltözve vártam, hogy a többiek felkeljenek. Végül pontosan 7-kor, még mindig sötétben indultunk útnak.

Mire kiértünk a városból, hajnalodni kezdett. Ahol egy enyhe emelkedőn tekertünk felfelé, az ég először lilába, majd rózsaszínbe, végül narancsba fordult, gyönyörű volt a napfelkelte. Háttérben a hegyek, mellettünk egy tó terült el, egy nyuszi futott át előttünk, igazán mesebeli látvány volt.

A terep megkímélt minket, az első 10 km-t seperc alatt letudtuk. Egy településen megreggeliztünk, kávéztunk egyet, majd bementunk a templomba. Ahogy ott ücsörögtem az egyik sorban, és közben szólt a vallási zene, különös hangulat lett úrrá rajtam. Vetettem egy keresztet, majd kisetétáltam. Indultunk tovább.

Egy kanyarban megint elhagytuk Raul-t, ő egy másik útvonalon indult el, mi Felipe-vel ketten folytattuk tovább. Najerra-ba értünk, közben a táj színe a tegnapi sárgáról ma vörösbe fordult. A város után egy baromi meredek szakaszon kellett felküzdenünk magunkat, de ismét megérte. Tűlevelű erdő, vörös sziklák és egy szőlőföld fogadott fent. Pihentünk egy jó nagyot, majd behúzodtam pisilni egy szikla mögé, ahol egy szedrektől roskadozó bokrot találtam. Szedtem egy marékkal, elmajszoltuk, aztán mentünk tovább. 

A szőlő és a vörös föld dominálta az egész utunk. A következő városban megálltunk, és bevártuk Raul-t is, aki, mint kiderült, minket várt valahol, mi meg közben megelőztük. Az idő is kellemes volt, sokkal hűvösebb, mint az előző napokban, sokszor a hosszúujjúm is felvettem.  Egyetlen kellemetlen rész volt csak, a por továbbra is rettenetesen bántotta az orrom, folyamatosan fújtam, és a körsálam az orrom elé tettem, reménykedve, hogy ez valamit segít.

Rengeteg csodás szőlőföld, dombok, néhol sárgás, néhol vörös színben, egy utolsó nagy emelkedő után ismét gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé, itt pihentünk egyet, és egy pár fiatallal váltottunk néhány szót. Előző nap buliztak, úgyhogy másnaposan mentek egész nap, nem irigyeltem őket. Biciklire szálltunk, és meg sem álltunk Santo Domingo de Canzada-ig, a tervezett végállomásunkig.

Viszonylag korán, még 2 előtt érkeztünk, így Felipe javasolta, hogy menjünk tovább egy faluval. Oké, de előtte együnk. Na, az nekem teljesen betett. Két fogás és jó pár pohár bor után semmi kedvem nem volt újra biciklire ülni, baromira pihentem volna már. Elszaladtam a mosdóba, aztán ahogy kijöttem, a fiúkat már sehol nem láttam. Ahogy voltam, nekiindultam, hogy minél hamarabb odaérjünk. Még mérgelődtem is, hogy nemcsak hogy rám kényszerítik ezt a plusz 7 km-t , de még el is indulnak nélkülem. Aztán, ahogy kiértem a városból, kezdett gyanús lenni a dolog, felhívtam őket és kiderült, hogy végül rám való tekintettel ott maradtak, és bementek a szállásra becsekkolni. Mondták, hogy nagyon siessek vissza, mert az utolsó ágy van már csak az albergue-ben. Szerencsére még elcsíptem.

Ólmos fáradtság lett úrrá mindhármukon. Én szenvedtem az orrommal is, elég mélyponton éreztem magam. Zuhany, mosás, majd pihenés következett, sajnos a hasam is fájni kezdett, valószínűleg a túl tartalmas ebéd miatt. A vacsorát ezért inkább kihagytam, de vettem néhány dolgot a boltban, és eldöntöttem, hogy másnap nem vendéglőzök, inkább pihentetem kicsit a gyomrom. Tettem két szendvicset (mérgelődve, hogy az albergue-ben meg egy normális kés sem volt, szerencsére kölcsönkaptam egy bicskát egy masik zarándoktól), majd beszámolót írtam, és hasfájósan, bedugult orral vártam az álmot.