Ma aludtam a legtovább, 6:12-kor ébredtem. A szobatársam már épp indulóban volt, elköszöntem tőle, majd még pihengettem egészen 7-ig. Végül fél 8 körül indultam. A faluban még szinte teljes sötétség volt, láttam, hogy vastag felhők takarják a fény útját.
Ahogy kiértem a településről, a semmiből kapott el egy hatalmas eső, esélyem sem volt védekezni ellene. A cipőm percek alatt vizes lett, hiába vettem fel az esővédőt, már késő volt. A Ponferrada-ig vezető 7 km-s út pokoli volt. Ömlött az eső, és még mindig nem világosodott ki teljesen, alig láttam valamit. Teljesen megsemmisülve gurultam be Ponferrada-ba, és az első, elég kétes kinézetű helyen megálltam.
Mivel nem sok reményt láttam arra, hogy egyhamar folytatni tudjam az utam, kértem egy szendvicset, egy croissant és egy kávét. Lehúztam a cipőm, kivettem a talpbetétet, kicsavartam, majd a zoknimat is. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam vizesen, igaz, legalább nem volt annyira hideg. Fogalmam sem volt róla, hogy fogom tudni végigcsinálni a napot, ha már 8-kor csuromvíz vagyok. A legnagyobb baj az volt, hogy a hálózsákom is kapott rendesen az esőből, hiába volt bezacskózva. Megettem a reggelim, közben magamban számolgattam, meddig tudok eljutni ma, hogy még megszáradni is legyen időm. Mindenesetre a hegy tetejére, O Cebreiro-ba biztosan nem volt esélyem (sem lelkierőm) feljutni. Egy idő után már nem volt mit tenni, tovább kellett indulnom. Szerencsére az eső már elállt. Vegigtekertem Ponferrada-n, közben csináltam pár képet a kastélyról, de értelemszerűen nem voltam nagyon nézelődős hangulatban.
Ahogy kiértem a városból, a felhők kezdtek felszakadozni, és megláttam a távolban néhány szép hegyet. Az időjárás barátságosabbá vált, így már jobb kedvvel mentem, a hálózsákom a hátamra véve (hogy száradjon), hatalmas poncsós vagy esőkabátos zarándokokat hagyva magam mögött.
Egy kisvárosba beterve egy modernebb, mindenképp a többitől különböző templomnál megálltam, hogy lepecsételjem zarándok útlevelem (Ponferrada után már naponta kettő pecsét kell, hogy elfogadják Santiagoban), majd csináltam néhány képet a templomban, és továbbálltam. Enyhe emelkedőn haladtam felfelé, újra szőlőföldek mellett, régi ismerősként üdvözöltem őket. Egy kő mutatta az úton, hogy már kevesebb, mint 200 km van hátra, el sem hittem, hogy már ilyen sokat megtettem az Útból.
Hirtelen csapott belém a felismerés, hogy a zarándok útlevelet (a személyimmel együtt) bizony ott felejtettem a templomban! Uzsgyi, indultam visszafelé, bocsánatkérő pillantásokat vetve a gyalogos zarándokokra, akiket nemrég hagytam el. A falu határában egy néni már mutogatott, és elmagyarázta, hogy valami gyógyszertárba bevitte a dolgaim. Már majdnem visszaértem a templomhoz, mikor egy autó rámdudált hátulról. Polgárőrök voltak, és náluk volt a pakk, amit elhagytam. Nagy megköszönések közepette ideadták, úgyhogy mehettem is vissza a már ismert úton, több mint 6 km-t mentem végül pluszban.
A következő településen is csodaszép volt a templom, belül pedig teljesen sötét, már-már kísérteties hangulatot árasztott. Itt is pecsételtem egyet, és ezúttal nem felejtettem el visszatenni a papírokat a táskámba. Közben Raúl-lal beszélgettem, ő meg Ponferrada után volt kicsivel, de nem akartam várni rá, nehogy megfázzak.
Természetesen a következő település után ismét kezdett esni, és láttam, hogy megint nem fogom megúszni szárazon. Most más taktikát követtem: levettem minden cuccom, csak a biciklis felső és nadrág maradt rajtam. Az esőkabátot rátekertem a hálózsákomra (amit mellette kétszer bezacskóztam), és így vágtam neki a zuhénak. Nem volt hideg, és a biciklis ruháim úgyis gyorsan száradnak. A cipővel nem volt mit tenni, az már úgyis csurom vizes volt.
Épp egy emelkedőn szenvedtem felfelé az esőben, amikor egy jókedvűen sétáló nővel találkoztam, aki hangosan hallgatott valami klasszikus rockzenét. Köszöntem, és habár nem tudott jól angolul, kicsit elbeszélgettünk. Annyit megtudtam, hogy Costa Rica-ról származik, és hogy nem zavarja az eső, se semmi más, csak megy az Úton, ahogy jólesik neki. A pozitív attitűdöt átvéve én is kicsit lelkesebb én folytattam az utam, és a következő, ismételten mesebeli településre, Villafranca del Bierzo-ra érve már el is állt az eső. Itt nézegettem kicsit az időjárás előrejelzést, és arra jutottam, hogy mindenképp kapni fogok még egy adag esőt, de most már mindegy, megyek tovább (utólag ezt a döntésem megbántam). A terep egyébként nem volt nehéz, egy aszfalt út mellett végig bicikliút húzódott, azon kellett tekerni.
Közben néha kisütött a nap is, persze az eső folyamatosan esett. Körülöttem szép hegyek voltak, igazából nagyon hangulatos volt az út, még bőrig ázva is. Videókat és képeket is készítettem, és ahogy egyszer épp tettem el a telefonom, meg is történt a baj. Megcsúsztam a vízen, és egy hatalmasat tanyáltam. A sokktól remegve feltápászkodtam, és konstatáltam, hogy egy elég mély, de kicsi seb lett a térdemen, de máshol egyben vagyok, egy két apró horzsolást kivéve. Gyorsan eltekertem az első forrásig, ahol lemostam a sebet, bekentem Betadin-nal és leragasztottam. Kicsit pihentem az izgalmak után, majd eldöntöttem hogy a következő településen megállok. A nap szerencsére újra kisütött, ami egy kis reményt adott.
Raúl közben írt, hogy ő és Felipe már hamarabb, Villafranca del Bierzo-ban megálltak, így ismét egyedül maradtam aznap estére. Az albergue amit kinéztem sajnos zárva tartott, így még egy települést mentem, amíg megérkeztem egy elég barátságtalan hostelbe. A recepciós csajszi megmutatta a szobám, ami nem volt esztétikus, de legalább saját fürdő és wc járt hozzá, ráadásul teljesen egyedül voltam benne. Elég kihalt volt az egész hely, és nagyon magányos érzések törtek rám. A cuccaim nagy része ráadásul kicsit nedves lett a nagy esőtől, kiteregettem hát őket a szobában.
Vettem egy jó forró zuhanyt, kimostam a ruháim, majd becsekkoltam, és mondtam, hogy szükségem van szárítógépre. A csajszi kedvesen mondta, hogy csak adjam oda neki, majd elintézi, még fizetni sem kellett érte. Ezután tettem egy sétát a faluban, elég kicsi és elhagyatott település, nem sok látnivaló akadt.
Visszatérve ettem egy kiadósat, végre leves is volt, nagyon jól esett, majd odaadtam a cuccaim szárítani, és szundikáltam egyet. Felébredve láttam, hogy Eszter hívott, beszéltem vele egy keveset, és közben visszaérkeztek a száraz cuccaim, aminek nagyon örültem (legalább lesz ami megázzon holnap, hiszen egész napra esőt mondott az előrejelzés). A napom többi része ezután igazából semmittevéssel telt: Önkényes Mérvadót hallgattam, Raúl-lal beszélgettem, és a telefonom nyomkodtam, nem volt lelkierőm semmi ennél többre, mentálisan nagyon kifárasztott ez a nap, pedig csak körülbelül 50 km-t tekertem. 10 körül megvacsoráztam a megmaradt kajáim, majd lefekvéshez készülődtem. Nem sok reményem volt, hogy a következő nap időjárása kedvezőbb lesz, de eldöntöttem, hogy mindenképp megvárom a többieket reggel, elég volt a magányos utazásból.
