Fél hat körül már ébredeztem, de csak 6-kor keltem ki az ágyból, amikor felkapcsolták a villanyt. Felipe-vel hét után kicsivel indultunk, Raul mondta, hogy ki kell hagynia egy napot, mert eléggé fáj a lába, és pihentetni akarja. Én már korábban indultam volna, de azért megvártam Felipe-t, igaz, hogy azt terveztem, úgyis gyorsabban megyek ma, mint ő.
Lassan értünk ki Burgosbol, finom ködfátyol fogadott a város határán. Ezenkívül baromi hideg volt, gondolkoztam is, hogy át kellene vennem a rendes kesztyűm. Felipe-vel megbeszéltük, hogy akkor állunk meg, amikor már melegebb lesz és felszállt a köd. Elég gyors tempót diktáltam, nagyon fáztam, úgyhogy tekernem kellett, hogy felmelegítsem magam. Egy idő után hátranézve nem láttam már Felipe-t, de továbbmentem, nem akartam megállni. Attól függetlenül, hogy kegyetlenül hideg volt, különös, földöntúli hangulatot árasztott, ahogy a nap lassan emelkedve megvilágította a ködöt.
Sokáig kellett mennem, amíg egy kis emelkedő után a köd felszakadozni látszott, meg is örültem, de örömöm korai volt. Rögtön egy lejtővel ereszkedtem vissza ismét a fehérségbe. Mire a következő emelkedőnél már tényleg magam mögött hagytam a ködöt, jó sokat, majdnem 30 km-t sikerült haladni.
Ezután egy fennsíkon át vezetett az út. Most már nagyon rám fért volna egy kávé, de még jó néhány km-t kellett tekerjek, hogy egy hangulatos helyen meg tudjak állni. Ahogy leültem, éreztem hogy mennyire elfáradtam, jó háromnegyed órát pihentem is ott. Közben mintha láttam volna Felipe-t eltekerni, ez valóban így is volt, végül a következő faluban bevárt. Ezután lassan közeledtünk a nap egyetlen nehéz részéhez. Egy meredek dombra kellett felkapaszkodni, 12 százalékos volt az emelkedő. Jó erőben voltam, sikerült tolás nélkül feltekerni, de azért egyszer meg kellett állnom a közepén pihenni.
Fent kifújtuk magunkat, váltottunk pár szót egy amerikai lánnyal és egy olasz sráccal, majd elindultunk lefelé. Felipe meg akart utána állni valahol, de én sietni akartam, hogy elérjem a kinézett albergue-t, és amúgy is jobban esett volna egyedül menni. Végül így is lett, jól lehagytam őt, de időközben összefutottam még más biciklisekkel (egy spanyol pár, és a már korábban megismert két amerikai pasas, de egyikőjük sem volt túlságosan szimpi nekem). Mindig megzavartak a magányomban és a gondolataimba merülve, bosszankodtam is rajta magamban kicsit.
Aztán valahogy mégis egyedül lettem, nagyon jó érzés volt. A táj és a terep is végig egyhangú volt, így tudtam teljes flow-ban haladni, ez jól is jött, hiszen bőven késésben voltam már, és nyitás utan minél hamarabb ott akartam lenni. Közben egy kicsit zenét is hallgattam, és hangosan énekeltem közben. Egy helyen még megálltam, hogy bevásároljak a vacsorához, amit főzni akartam, aztán suhantam is az utolsó kilométereken.
Útközben egy lányra jól ráijesztettem, ahogy elhaladtam mellette (végül vele ugyanott szálltunk meg, utólag jót mevettünk a dolgon), majd megerkeztem Villalcázar de Sirga-ba. A szálláson egy kedves néni várt, és aztán egy bácsi is megjelent. Nagyon aranyosak voltak, végig spanyolul beszéltek, de azért valahogy megértettük egymást. Várakozás közben befutott két másik zarándok, és a lányról hamar kiderült, hogy magyar, nagyon megörültünk egymásnak. Rékának hívták, és fogszabályozással foglalkozik (és ő is Kéktúrázik!). A srác Dániából volt és Espen-nek hívták, szegénytől többször is meg kellett kérdezzem a nevét, mert mindig elfelejtettem. Közben befutott a lány, akit megijesztettem, őt Nika-nak hívták és Szlovéniából jött. Rögtön fel is dobtam nekik, hogy főzök kaját, és végre lelkesedtek az ötletért. Aztán még két olasz srác, Alberto és Umberto (előbbi elég jógi arc volt, és egészen Bolognából kezdte a zarándoklatot, már két hónapja úton volt) szintén ilyen terveket szövögetett, így végül egy nagy közös vacsi lett belőle. Umberto, egy elég őrült fickó aztán lecsapott a főszakács szerepre, úgyhogy nekem csak zöldségek felvágása jutott, de nem bántam (igaz, hogy rossz volt nézni, amit a srác leművelt a konyhában, a serpenyőben ollóval vágtuk fel a gombákat, de nagyon jól szórakoztam rajta).
Nagyon jó társaságot találtam itt, teljesen feltöltődtem a sok jó emberi interakciótól. A vacsora szuper hangulatban telt, viccelődésekkel, jó és kevésbé jó sztorikkal és rengeteg nevetéssel. Kicsit bántam is, hogy másnap nem tudok gyalog menni, hiszen szívesen beszélgettem volna még velük, és jobban megismerni őket. Itt már erősen megfogalmazódott bennem a szándék, hogy ha nem is a Francia utat, de egy másik Camino-t mindenképp szeretnék gyalog is megtenni.
Utána a cigisek kedvéért lent az udvaron folytattuk, gitározgattunk, beszélgettünk, én legtöbbet egy mexikói sráccal (Daniel, sürgősségi osztályon orvos, ráadásul egy bűnözéssel teli mexikói városban, elég horror sztorikat osztott meg), és Rékával.
Aztán 10 előtt pár perccel a kedves házigazdák lassan visszatereltek az albergue-be. Ez (sajnos) a teljes Camino-ra jellemző, hogy nem nagyon lehet sokáig fent maradni, és bulizni a zarándokszállásokon, a legtöbb este 10-11 körül bezár, és a villanyt is lekapcsolják. Persze ez érthető, hiszen a legtöbben reggel korán, 6 körül indulnak. Az ágyban feküdve nagyon jó érzésekkel néztem a következő nap elé, és azt terveztem, hogy letekerem Leon-ig a kerek 100 km-t.
