Jól, de keveset sikerült aludni, 6 körül már megint fent voltam, de nem siettem, csak fél 8 körül indultam el. Előtte mondtam Felipe-nek, hogy mégis elindulok tovább korábban, ő még maradt várost nézni, megbeszéltük, hogy majd később úgyis fogunk találkozni.

Leon-ban még vettem egy bagettet az útra, majd lassan már a külvárosi részeket tekertem. Az egyik legkülönlegesebb zarándokkal találkoztam, egy anyukával, aki a pár hónapos gyerekét egy kocsiban tolta maga előtt. El sem tudom képzelni, hogyan volt annyi ereje.

Leon után rögtön egy kisváros következett, ami ugyan nem volt a legbájosabb, de mindenképp sokkal szebb volt, mint a Burgos melletti. Ezután el is kezdődött egy emelkedő, mintegy emlékeztetve, hogy mi vár még rám a következő napokban. Az idő enyhe volt, de ahogy egy-egy völgybe ereszkedtem, ott igencsak megcsapott a hideg. Az út első fele a tegnapihoz hasonlóan monoton volt, ezúttal viszont köves földúton. Ritkán jöttek a települések, de azok sem voltak annyira barátságosak. Tekerés közben mindenfélén tudtam gondolkozni, eszembe jutott jó néhány ember, akit az úton ismertem meg, azon tűnődtem, vajon merre járhatnak. Már megálltam volna egyet enni, de egy síkságon keresztül kellett még vergődnöm, és ismét 30 km-n túl voltam, mire végre egy falu bejáratánál tudtam egyet falatozni.

Nem időztem sokat, hiszen délben el akartam érni Astorga-ban a misét. Komótosan tekertem, a következő faluban két templomba is bementem, az egyikben csodás orgonaszó hallatszott. Sikerült is eltökölni az időt, és rájöttem, hogy most már sietnem kell. Természetesen épp egy emelkedő kezdődött. Közben valamit ki akartam szedni a kormánytáskából, és majdnem egy hatalmasat borultam, nem sok híja volt, hogy meg tudtam tartani az egyensúlyom. Ahogy szenvedtem felfelé, egy biciklissel találkoztam, akiről kiderült, hogy SJPP-be egy busszal utaztunk, és ő segített a biciklimmel. Egész jól elbeszélgettünk spanyolul (ahhoz képest, hogy amúgy nem tudok spanyolul). Mivel elektromos bringával, csomagok nélkül ment, hamar elhagyott, ő aznap egészen Ponferrada-ig tekert, ami nekem még több, mint egy napra volt. Nagyon igyekeztem felfelé a hegyre, jól ki is fulladtam, de aztán jött az ereszkedés, és hamarosan megpillantottam az astorga-i katedralist. Nem is volt annyira messze, de persze még oda is fel kellett tekerni. Végül 11:58-kor elég kimerülten, épp csak hogy beestem a misére.

A szertartás teljesen hasonló volt az otthonihoz, amikor rájöttem, melyik résznél tart a mise, ugyanazokat mondtam magyarul (persze csak magamban). Az énekek különösen meghatottak, az emberek teljes egységét éreztem. A mise után aztán újból ettem egyet, aztan tettem egy kört a városban, nagyon szép volt a központi része. Ugyanakkor, valószínűleg a fáradtság és a meleg miatt, közben eléggé mélypontra kerültem, rettenetesen elcsigázottnak és egy kicsit magányosnak éreztem magam. Nem is tudtam elképzelni, hogy még a nyeregbe szállok, ezért csak kóvályogtam az utcákon. Aztán mégis erőt vettem magamon, és továbbindultam.

Egy kútnál meg töltöttem vizet, majd elkezdődött az utolsó szakasz, enyhén felfelé. Az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt ott vagyok. Egy báránycsorda keresztezte az utam, nagyon sokan voltak, úgy hömpölyögtek előttem, mint egy tenger. Ezután még tehenekkel is találkoztam, egy boci a kerítés túloldalán, majdhogynem az úton legelészett, nem tudom, hogy került oda. Itt már a falu bejáratánál voltam, és hamar meg is találtam a kiszemelt albergue-met.

Arra számítottam, hogy jó hely lesz, de arra nem, hogy ennyire. Az egész ház csodás hangulatot árasztott, takarosan berendezve, álomfogókkal és színes szőnyegekkel. Még egy zenesarok is volt, valamint egy udvar, ahonnan csak úgy lógtak a kövér szőlőfürtök lefelé az ágakról. Teljesen mesebeli volt. David, az albergue tulajdonosa egy szuper jófej hippi arc volt, aki Franciaországban a tanári állását hagyta ott, hogy megnyissa ezt a szállást. Körbevezetett, megmutatta a sok finomságot (gyümölcsök, gyümölcslevek, bor, és egyéb jóságok)  amikből mind bátran lehet fogyasztani, ráadásul adományos alapon, majd szólt hogy 7-re lesz kész a vacsora (valami vegán csicseriborsós ragu).

Egy jóleső zuhany után (mosni ma nem kellett, mert Dávid közösen kimosta az összes zarándok cuccát) kiültem a kertbe kicsit olvasni, mert annyira hívogató hangulata volt. Aztán a könyvvel a kezemben szinte elszundikáltam, ezért hamar felmentem, és pihentem egy órát a szobában. Akkor jöttem csak rá, milyen elképesztően kimerült vagyok. 6 körül felébredtem, lementem, és még olvastam egy kicsit (egy cica közben az ölembe ugrott és kényelembe helyezte magát), majd jött is a vacsora.

Finom, egyszerű, indiai kaja volt, mazsolás kuszkusszal. Közben beszélgettünk a többi zarándokkal (két olasz hölgy, egy olasz srác, két lengyel lány, egy spanyol fiú, és egy valamilyen nyugat Európai néni voltak), ismét nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors. Az egyik olasz hölgy, Alessandra olyan szeretetet és pozitív energiákat árasztott, öröm volt beszélni vele.

A vacsora után folytatódott az este, David megkínált valami erősebb spanyol itallal (nagyon finom édeskés volt), majd előkerült a gitár, és először egy olasz, majd egy francia dalt játszott. Ezután kérte, hogy mi is vegyük át a zenélést, így hát én is megcsillantottam a nagy gitártudásom (körülbelül 4 akkord, de elég is volt). Akárhogy is, egy csodás éneklős este kerekedett az egészből, még az Into the Wild film zenéiből is énekeltünk egyet. Aztán 10 után kicsivel zászlót bontott a csapat, én meg fáradtan de végtelenül nyugodtan és boldogan szintén lefeküdtem.