Amikor felébredtem, már az egész szoba üres volt, így nyugodtan pakolászhattam, és viszonylag későn, fél 8-kor indultam. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a rendes zarándokúton fogok menni, nem az autóúton, egészen más élmény lett így a reggel.

Jó néhány gyalogos zarándokot (köztük az előző napi lakótársaim) elkerültem, “Buen camino”-zások kíséretében, a terep kezdetben nem volt nehéz, de aztán láttam, hogy teljesen felvisz a hegyre, úgyhogy magam kímélendő visszatértem az autóútra Pamplona-ig.

Ott (egy gyors reggeli után)  első utam egy bicikliboltba vezetett, ahol szerencsére 5 perc alatt és 2 euróért tudtam kicserélni a pedálom, ami már kattogott egy ideje (lehet már akkor is, amikor megvettem). Ezután feltekertem a várba, és ott megittam egy kávét egy süti kíséretében. Két elintézendő dolog volt még a nagyvárosban: postára adni a képeslapokat, és valami kaját vásárolni. A posta az értékelések alapján rémes Spanyolországban, de én nagyon hamar sorra kerültem, és a képeslapok útrakeltek Romániába. Ezután elugrottam a szupermarketbe, ahol vettem egy humuszt és zöldségeket, gyümölcsöket (kenyerem maradt még az előző napról).  Azt hittem, gyorsabb leszek, de végül csak 11 körül indultam tovább.

Innentől ismét a gyalogos utat követtem, hamar emelkedni is kezdett. Az alkalmazásban láttam, hogy nagyon meredeken kellene menni, ezért alternatív útvonalak után néztem, de már semmi értelmesen nem találtam. Na sebaj, megküzdök vele, gondoltam. Nem bántam meg a döntést, ugyanis az emelkedő épp az egyik leghíresebb El Camino-s pontra vezetett, az Alto de Pedron -ra. Egy ideig még próbáltam a biciklin maradni, de aztán az utolsó két kilométeren tolnom kellett. Szűk, kanyargós út vezetett fel a hegyre, nagyon sok zarándok sűrűsödött össze előttem. Ahogy felértem, fantasztikus látvány tárult a szemem elé. Körös körül a végtelen tér, háttérben hegyek, dombok, és a méltán híres zarándokos szoborcsoport. Rengetegen voltak fent és fotózkodtak, én is csináltam néhány képet, meg persze megkértem egy lányt, hogy rólam is csináljon egyet. Bámészkodtam még egy kicsit, de ideje volt tovább indulnom. 

Ismét két lehetőségem volt, a zarándok- illetve az autóút. Mivel láttam, milyen meredeken kellene leereszkedni (ami talán még nehezebb es veszélyesebb a felfelé menetnél is), az utóbbit választottam. Megint csak úgy zúgtam le a hegyről, iszonyatos boldogságot éreztem. Közben szembejött két biciklis zarándok, integettem nekik, és mutattam, hogy hajrá, menjenek (szegényeket azért sajnáltam, mert tudtam, hova kell felszenvedniük magukat). Aztán rájöttem, hogy a nagy suhanàsban én is elszámoltam magam, és túlmentem a letérőn, ami kellett volna. Sebaj, újratervezés, találtam egy alternatív, kicsit dombosabb utat, amivel visszatereltem magam a Camino útvonalára. Néhány gyönyörű kis település következett, majd megérkeztem Puente la Reina-ba. Itt megálltam egy kis pihenőre, és közben belefutottam egy biciklis bácsiba. Nagyon megörültem neki, egyből elkezdtem dumálni, aztán szólt, hogy várjak, és betette a hallókészüléket (sűrűn kértem a bocsánatot ezután). Egész Hollandiából tekert idáig, főként kempingekben aludva, nagyon lenyűgözött, sátorban aludni (és még azt is cipelni) már egy következő szint. O aznapra már végzett, nekem még jó 15 km hátravolt, pedig már délután kettő is elmúlt, úgyhogy elköszöntem, és továbbálltam.

Kanyargós, meredek autóúton vitt az utam, szenvedtem is rendesen, de a Maps szerint már csak két emelkedőt kellett kibírni. Az első után megpillantottam néhány bringást a gyalogos úton. Kérdeztem, hogy szerintük nagyon meredek lesz-e az azt követő rész, és egy nemleges válasz után csatlakoztam hozzájuk. Mondjuk a társaság nem “rendes” zarándok volt, nagyon kevés csomaggal utaztak és hotelekben aludtak, szervezett túrán voltak. Pár szót váltottam az amerikai fickóval, miközben hol fel, hol le tekertünk. Volt néhány kellemetlenebb emelkedő, de nem volt vészes, és sokkal jobb élmény volt, mint a forró aszfalton menni, el is döntöttem, hogy ezentúl mindig a rendes Camino útvonalat próbálom követni. Az utolsó néhány kilométeren azért szenvedtem már rendesen, de ennek főleg a kb 35 fokos meleg volt az oka (nem hiába indulnak el 6-kor az emberek, hogy ezt a részt megússzák).

Estella -ba érve már várt a szállásom egy nagyon kedves alapítványi helyen, ahol értelmi fogyatékosokat alkalmaznak. Az egyik ott dolgozó (kissé furcsán beszélő, de nagyon kedves figura) körbevezetett, közben megismerkedtem Giovanni-val, egy olasz öregúrral, aki nagyon kedves volt, és hosszas mutogatás után megtudtam, hogy a lánya sokszor járt már a Sziget-en (nagyon rosszul ejtette ki a nevét, ezért percekig fogalmam sem volt, miről beszél). Következett a zuhany, majd gyorsan bekaptam egy banánt, mert egy zenés előadást is tartottak aznap, aminek a végét még akartam hallgatni. Csodaszép volt az egész, többször is könnybe lábadt a szemem, ahogy hallgattam, sajnos nagyon hamar véget ért. 

A szálláson volt két fiatal lány, akiket megkérdeztem, nem akarnak-e főzni együtt, de nemet mondtak, úgyhogy elindultam egyedül egy üzletet keresni. Aztán hamar rájöttem, hogy túlságosan fáradt és éhes vagyok, ezért inkább csak beültem egy helyre, és befaltam egy  hamburgert egy sör kíséretében (nagyon finom volt, de hatalmas adag, nem is bírtam mind megenni). Egyedül ettem, és ez kicsit fura érzéssel töltött el, de nem zavartattam magam. Még csak a második napon vagyok, egészen biztosan megismerkedem még emberekkel. 

Hazaérve Giovanni azzal fogadott (egyébként nem beszélt túl jól angolul, úgyhogy alig értettük egymást) hogy akkor most én főzök, mert azt hallotta. Zavarba jöttem, hebegve-habogva mondtam, hogy végül ettem már valahol. Közben néhány fiatal már sürgött-forgott a konyhában, valami tonhalas tésztát keszitettek. Én megkaptam, hogy vágjam össze a salátát, amit boldogan teljesítettem, örültem, hogy lett egy kis társaságom. Aztán leültünk, megnyitottunk egy üveg bort, a többiek tésztát, én csak egy kis salátát ettem. Kiderült, hogy a négy fiatal, akikkel ültem, első nap ismerkedtek meg még a Roncesvalles felé vezető úton, és azóta már-már legjobb barátok lettek, együtt mennek minden nap. Két olasz fiúból, egy ukrán lányból, és egy nagyon vicces koreai srácból állt a társaság. Jó volt elbeszélgetni velük, habár kicsit kívülállónak éreztem magam. Tényleg igaz, hogy a biciklis zarándokok kevesebb kapcsolatot tudnak létesíteni, révén hogy gyorsabban mennek, és kevesebben is vannak. Aztán elköszöntem tőlük, mondtam, hogy mivel én később indulok mint ők, úgyis összefutunk meg mikor utolérem őket. A füldugókat rituálisan bedugva elkezdtem az éjszakát.