Megint rosszul aludtam, ezúttal az orrom kínozott, a taknyomban-nyálamban fulldokoltam néha éjjel. 6 körül kikászálódtam az ágyból és vártam a többieket, hogy felkeljenek. A reggel a szokásos tempóban indult, kicsivel 7 után indultunk el. 

A nap első feléből szinte csak arra emlékszem vissza, hogy mennyire szenvedtem. Ugyan nem mentünk meredeken felfelé, de a combjaim minden tekerésnél visítoztak, hogy hagyjam abba a kínzásukat. A fiúk mentek elől, én utánuk, de alig bírtam tartani a lépést. Belegondoltam, hogy kb 70 km-t kellene menni ma, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy fog sikerülni...

Lassan néhány települést magunk mögött hagytunk, és közben a nap is felkelt (egyébként szokásosan szépen, ezt már szerintem unásig részleteztem). Mindig megbeszéltük, hogy egy faluval később leülünk kávézni és reggelizni, de aztán vagy nem találtunk helyet, vagy nem volt szimpatikus, ezért aztán jó sokat haladtunk, mielőtt egy hosszú ereszkedő után végre megálltunk.

Én ittam egy kávét, narancslevet és elmajszoltam az egyik szendvicsem. Közben melegebb is lett, kezdtem érezni, hogy visszatér belém az erő. A kajálás után továbbindultunk, de Felipe biciklijéről valami letört, és az ülése emiatt lentebb ereszkedett, ezért még azt is meg kellett javítani. Ezután már elég jól haladtunk, én is sokkal jobban éreztem már magam. Ahogy a gyalogosok mellett  tekertünk el, egyszer csak magyar szó ütötte meg a fülem. Hát egy srác az úton éppen telefonált.  Nem tudtam megállni, megálltam és megszólítottam. Gyorsan letette, köszöntünk egymásnak, lelassítottam és lépésben haladtam vele tovább. A többiek egy kanyar mögött vártak, nem értették, miert maradtam le, de mondtam, hogy nyugodtan haladjanak tovább, én egy ideig most Viktorral megyek. 

Nagyon jól elbeszélgettünk, egyáltalán nem bántam, hogy miatta lassan megyek. Szóba került minden: munka (Viktor szakács és vendéglátós, így mondott egy pár elrettentő dolgot a szakmárról), párkapcsolat, a Camino-n eddig eltöltött idő, pszichológia és a Wim Hof metódus is (nagyon ajánlotta kipróbálásra). Jól esett magyarul is beszélgetni egy kicsit, úgyhogy boldog voltam, hogy találkoztunk. Egy idő után aztán azért éreztem, hogy menni kellene tovább, mert akkor még nagyon sok hátra volt Burgosig. Elköszöntem hát Viktortól, de előtte csináltunk egy szelfit és kontaktot is cseréltünk, hogy beszélgessünk még a későbbiekben is. Aztán tekertem is tovább.

Kozben Fuszti felhívott, az anyukája miatt (aki sajnos néhány napja már kórházban feküdt). Szüksége volt egy kis érzelmi támogatásra, úgyhogy biciklizés közben telefonáltunk. Aztán, mivel már nagyon meredeken elmélkedett a terep, megálltam, és ott engem is elért egy érzelmi mélypont. Együtt sírtunk a telefon két végén. Aztán már annyi idő eltelt, hogy muszáj volt továbbmennem. Imádkozni akartam, hogy az anyukája legyen jobban, de mivel sose szoktam, ezért nagyon idegen lett volna. Hülyén hangzik, de arra gondoltam, hogy ha most felszenvedem magam azon a meredeken, ami következett, attól valahogy jobban lesz. Erre koncentráltam, ahogy felfelé tekertem.

Aki hiszi, hogy van ilyen, annak isteni gondviselés, de amint a nehezen túl voltam, írt Fuszti, hogy az anyukája már sokkal jobban van. Iszonyatosan fellélegeztem én is, és annyira erőre kaptam, hogy a maradék meredeket már könnyedén letudtam. Aztán a jutalom jött, suhantam lefelé a lejtőn, és közben tűlevelű erdő vett körül, teljesen otthon éreztem magam. Közben egy spanyol biciklissel váltottam néhány szót (ő a fiával jött, de másnap már végeznek is, Burgosban).

A völgyben egy csodás templom mellett gyorsan bekaptam néhány gyümölcsöt, majd mentem is tovább, hogy utolérjem a fiúkat. Kicsit késésben voltam, még 20 km hátra volt, de már majdnem 3 felé járt az idő. Reméltem, lesz még helyem az albergue-ben.

Még mindig nagyon sok energiám volt, sebesen tekertem. Egy meredek, köves emelkedő akasztott meg, ahol az eddigi legnehezebb tereppel találkoztam, néhol még tolni is alig lehetett a bringát a sok éles szikladarabtól. A hegy tetején egy kereszt állt, olajfákkal körülvéve, és egy katonai bázis volt mellette szögesdróttal elkerítva, elég Golgota-hangulatot árasztott. Nem időztem sokat, indultam lefelé (a még szintén köves, biciklizésre alkalmatlan úton).

Aztán a zarándokút kitért az aszfalt mellé, és jó néhány kilométeren keresztül így ment, ezért nagyon gyorsan tudtam haladni. Gondoltam, hogy ha a többiek nem tudnak szállást foglalni, akkor a Burgos előtti településen alszom majd. Igen ám, de mikor odaértem, láttam, hogy ez a hely gyakorlatilag egy ipartelep, ocsmány épületek egymás mellett, egyáltalán nem volt hívogató. Menekültem is (aztán utólag néztem meg, hogy itt nincs is albergue, csak olcsó hotelek).

A Burgosba vezető út volt a legcsúnyább (tulajdonképpen az egyetlen csúnya) rész a Caminobol. Tipikus külvárosi, lepukkant épületek, forgalmas út, teljesen barátságtalan hangulatot árasztott, ráadásul az irányt jelző sárga nyilak is elmaradtak. A központ felé haladva összefutottam a többiekkel, el sem hittem, hogy ilyen hamar beértem őket, tényleg szuper gyorsan haladhattam. Együtt tettük meg a maradék utat az albergue-ig, ahol szerencsére még bőven volt hely. A szokásos délutáni rituálék következtek (zuhany, mosás), aztán megettem a maradék szendvicsem, és kinéztem másnapra egy szimpatikus kis szállást 78 km-re. 2-kor nyitnak, van esélyem odaérni, de foglalni nem lehetett. Hogy a többieknek mi volt a tervük, azt nem tudtam, de amúgy is ideje volt már leszakadnom tőlük, sok mindenben voltak mások, mint én, és nem akartam feltétlen hozzájuk alakulni.

Ezután Felipe-vel elmentem kajálni, én csak egy jó kis flan-ra vágytam. Beültünk egy helyre a katedrális mellett (ami egyébként gyönyörű volt, igaz, én csak kívülről néztem meg), ahol különleges élményekben volt részünk, de nem a jó értelemben. Eleve az is gond volt, hogy csak Felipe akart enni, én nem. A pincér elképesztően gorombán viselkedett. Végül megegyeztünk, hogy ki mit kér, majd pár perc múlva kihozta a flan-t, ami teljesen jeges volt belül, valószínűleg épp kivették a fagyasztóból. Mikor legközelebb felénk méltóztatott nézni a pincér, megkérdeztük, hogy meg tudná-e kicsit melegíteni, mert fagyos belül. Na, erre teljesen kiakadt a pasas, szinte kiabálva mondta (spanyolul persze), hogy a flan-t nem melegítjük meg, majd agresszívan bökdösni kezdte a desszertet, mutatva, hogy nem is fagyos belül (shame on me, tényleg kiolvadt már, olyan későn jött oda).  Oké-oké, mondtuk, én már nagyon zavarban voltam, de Felipe nálam sokkal magabiztosabb, ő lazán tudta kezelni a pincért. Megette a kajáját, én is a flan-omat (így kiolvadva egyébként nem volt rossz), majd minél hamarabb tovább álltunk. Persze jó lehúzás is volt a hely, a flan-ert és egy sangria-ert 11 eurót hagytam ott, ennyi erővel egy menüt is ehettem volna... Közben egyébként megnéztem a Google Maps értékeléseket a helyről, és az 5-ből konkrétan 1.1-en állt! Jól kifogtuk. Na sebaj, ez is egy élmény a Camino-ról. 

A megrázóan vicces események után végre szereztem egy ajakbalzsamot, majd visszamentünk az albergue-be. Pakoltam másnapra szendvicset (krémsajt és olívabogyó volt csak benne, igazi gourmet finomság), aztán lassan lefekvéshez készülődtem. Utólag visszanézve a nap egy érzelmi hullámvasút volt. A végén viszonylag nyugodtan vártam az álmot (mondjuk a fürdőszoba villany folyton fel és le kapcsolódott, és a telihold pont rám sütött, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy lesz így pihentető az éjszakám).