Elég rosszul aludtam, sikerült 4-kor felébredni, és utána csak forgolódni egy jó darabig. Végül betettem valami podcastot háttérzajnak, és 7 után keltem fel rendesen. Nem siettük el a készülődést, csak fél 9 körül indultunk. A nap kalandosan kezdődött, ugyanis egyből defektet kaptam. A előző napi beszámolóban nem említettem, de itt végül jelentőségteljes eleme lett a napnak: vettem egy Camino-nyilacskás brosst reggel a kávézóban, emlékbe, fel is tűztem rögtön a kistáskámra. Aztán Triacastela-ban az albergue-ben már nem volt a helyén, szomorúan konstatáltam, hogy milyen hamar elhagytam. Na, hát ez a kitűző állt bele szépen a kerekembe. Legalább megvan, ugyan teljesen szét lett karcolva az aszfalton.
Gyorsan kicseréltük a plusz gumibelsőre (Javi, a másik spanyol srác segített ebben), de aztán a féket valamiért nem sikerült normálisan visszatenni. Arra jutottunk hát, hogy Sarria-ban majd megcsináltatom egy bicikli szervizben, addig pedig csak az első féket használom. Végre el tudtunk indulni, én csak óvatosan, vigyázva mentem, nem akartam még egy esést így az Út vége felé közeledve. Dimbes-dombos részeken, csodás zöld tájban mentünk, ahol a nap sütött, már reggel is jó meleg volt, de az árnyékos részeken azért fáztam. A meredek felfelé vezető úton azonban még jobban meggyűlt a bajom a bringával, többször is leugrott a lánc, és a pedálom is egyre jobban kattogott, szerintem még egy csapágyat sikerült benne kinyírni.
Mindenesetre, azért lassan de biztosan haladtunk, a Samos folyót időnként keresztezve, hol fölötte, hol mellette tekerve. Az ugyanezt a nevet viselő városban megálltunk, csináltunk néhány képet a kastélyról, majd továbbmentünk. Javi itt lemaradt tőlünk, mi meg Raúl-lal egy nagyon csúszós és meredek rész közepén úgy döntöttünk inkább visszamegyünk, és az aszfaltot választjuk (fél fékkel elég neccesnek tűnt az a rész). Aztán hamar vissza tudtunk térni a Camino útvonalára, és ismét nagyon szép tájakon jártunk. Itt a falvak eléggé szegények voltak, cserébe rengeteg legelésző tehenet és sok-sok zöld erdőt-mezőt láttunk. Dél körül álltunk meg egy hosszabb pihenőre és kávéra, már nagyon ránk fért. Egy mesébe illő kunyhó szolgált kávézóul, amelyre különféle dekorációk, tányérok, virágok, festmények voltak felaggatva, igazán különleges volt. Én a saját ennivalóm eszegettem, volt elég még a tegnapi napról.
A pihenő után nem sokkal befutottunk Sarria-ba, ahol gyorsan kicserélték a fékemet, így már nyugodtabban folytathattam az utat. Időközben Felipe-vel is találkoztunk, és együtt folytattuk az utat. Azt hiszem, a biciklis bajok mentálisan eléggé kifárasztottak, mert nagyon küzdöttem a nap ezen részén. Sokat kellett megint felfelé menni és tolni, rettenetesen kimerültnek éreztem magam.
Aztán egy helyen, pont az utunk legmagasabb pontján megálltunk egy gyors feltöltődésre, ettem egy almát és ittam egy kis narancslevet, ami némiképp helyrehozott. Ezután már főképp ereszkedők vártak ránk, és elértük a 100 km-t jelző követ is. Itt már rengeteg gyalogos zarándokot kellett kerülgetni, mivel 100 km-t kell teljesíteni minimum a Camino-bol, sokan kezdik ezen a szakaszon az utat.
Már majdnem Portomarinban voltunk, amikor egy újabb akadály hárult élénk. Meredek és szűk részén vezetett az út az utolsó pár száz méteren. Raúl és Felipe egyenként vitte le kézben a bringákat a sziklák között. Kicsit meg is bántuk, hogy 200 m-rel feljebb nem a másik, alternatív útvonalat választottuk, amin fél perc alatt bent lettünk volna a városban, de azért jót nevettünk a saját szerencsétlenkedésünkön.
Portomarin egyébként egészen különbözött a többi településtől, főként fehér házak sorakoztak egy széles, de sajnos jelenleg nagyon kiszáradt folyó fölé magasodva. Raúl szerint egykor egy nagy kikötő volt itt. Felipe ma nagyon elemében volt, és mondta, hogy tovább akar menni. Mi Raúl-lal maradtunk, én már nagyon elcsigázva éreztem magam. Gyorsan kerestünk egy albergue-t, jöttek a szokásos tennivalók, majd tettünk egy kört a városban. Raúl be akart ülni valahova, de én nagyon nem szerettem volna megint éttermezni, és amúgy is rossz hangulatban voltam, elköszöntem tőle, egy ideig még céltalanul bolyongtam az utcákon, majd eldöntöttem, hogy főzök valamit.
A boltba betérve végül a penne arabbiata-ra esett a választásom, egész olcsón megúsztam a vásárlást. A szálláson aztán hamar összedobtam a kaját, esküszöm, úgy éreztem, életem legjobb tésztáját főztem meg. Rájöttem, hogy ma eléggé honvágyam volt (pontosabban egy normális, átlagos napra vágytam, az is eszembe jutott, hogy mennyire elmennék moziba). Az, hogy végre tudtam egyet főzni, még ha csak magamnak is, egészen feltöltött lelkileg.
Ezután már csak pihentem, olvastam, telefonoztam. Elég fáradtnak éreztem magam, reméltem, hogy sikerül jól kialudni magam, habár a hálóteremben egy fura brit fickó folyton arról szövegelt, hogy milyen hangosan horkol. Azért reméltem, hogy a füldugóim újból segítségemre lesznek, és holnap újult erővel tudom folytatni a maradék kevesebb, mint 100 km-en.
