Nagyon jól aludtam, és energiával teli ébredtem. Raúl-lal kb fél 9 körül indultunk. Ez volt az első nap, hogy nem száradtak meg a cuccaink az éjszaka, ezért szépen felpakoltuk a csomagokra, hogy süsse a nap útközben. Már az út elején is láttuk, hogy nem lesz könnyű a dolgunk: rengeteg zarándok volt az Úton, az első órában legalább 100 embert kerültünk el. Szerencsére sokszor az aszfalt mellett ment a Camino, ilyenkor a kényelmesebb verziót választottuk, így legalább a gyalogosokat sem zavartuk. Láttunk egy kerekesszékes zarándokot is, minden tiszteletem az övé, hogy ilyen kitartása van.

A táj egyébként hasonló volt a tegnapihoz, erdős, zöldes, dombos, mindenfelé legelésző tehenekkel. Raúl-t elhagyva jó ideig egyedül mentem, időnként ködös, hideg részeken keresztül, de nagyon jól éreztem magam. Emlékbe eltettem egy gesztenyét is útközben. 

Egy Palas de Rei nevű helyen megálltunk reggelizni, és közben azt beszéltük, hogy mindketten el szeretnénk ma jutni Santiagoba. Raúl fáradtabb volt nálam, de mondta, hogy ő is megpróbálja. Végig az út alatt úgy éreztem, a város húz maga felé, mint a mágnes, nagyon szerettem volna odaérni. Azért meg kellett küzdeni jó néhány dombbal, míg végül Arzúa-ba értünk, ami az eredeti célunk lett volna aznapra, de ekkor már biztosak voltunk benne, hogy letekerjük a hátralevő 40 km-t.

Gyorsan pecsételtünk egyet a városházán, és mivel sokat kivett belőlünk a sok fel-le menet, megbeszéltük, hogy iszunk valami frissítőt, és eszünk egyet valahol. Raúl elindult, én meg utána. Igen ám, de elnéztük a dolgot, és két perc alatt a városon kívül találtuk magunkat, újból beértünk az erdőbe, pihenő és frissítő nélkül maradva. Itt egy nagy mélypontba kerültem, egyszerűen azt éreztem, nem bírok már tovább tekerni, minden méter fájdalmas volt, sírva-nyöszörögve küzdöttem. Nagy nehezen utolértem Raúl-t, és kértem, hogy álljunk meg öt percre. Befaltam a maradék banánt és édességet ami nálam volt, és megittam a narancslevet. Raúl-tól még kaptam egy energiaszeletet, és kissé visszatért belém az élet. Újból elindultunk, már csak 36 km volt hátra.

A pihenő és a cukor segített, eltökélve tekertünk. Még egy kilométer, még egy, és olyan 25 körül teljesen visszatért belém az élet, újból húzott maga felé Santiago. 10 km körül még megálltunk egy kis kereskedőnél az erdőben egy pecsétre, ekkor már nagyon boldogok voltunk, hogy mindjárt ott vagyunk.

Santiago azonban nem adta magát könnyen, pont a vége előtt még egy emelkedőkkel teli rész várt ránk. Minden egyes alkalommal, amikor kezdett laposodni az út, reméltük, hogy ez volt az utolsó meredek, de sajnos csalódnunk kellett. Aztán egyszer csak tényleg lejteni kezdett az út előttünk, és szinte rögtön beértünk a városba. 

A Santiago táblát látva el sem hittük, hogy tényleg megcsináltuk, mindketten elmorzsoltunk egy-egy örömkönnycseppet. Még pár kilométer várt ránk a városban, ahol már inkább az volt nehézség, hogy a rengeteg embert (zarándokokat és turistákat egyaránt) kellet kerülgetni, de végül begördültünk a katedrális elé. Letettük a bringákat, és csak ültünk ott percekig, annyira fáradtak és boldogok voltunk, hogy megszólalni sem tudtunk.

Szóltunk Felipe-nek is, aki nálunk hamarabb érkezett, így kis idő múlva ő is befutott. A kötelező képek következtek, aztán észbe kaptunk, hogy nincs is szállásunk, pedig már este 6 is elmúlt. Én kicsit bosszankodtam is, hogy Felipe nem foglalt nekünk valamit amikor megérkeztett. Végül egészen a városon kívül (pont ott, ahonnan aznap leereszkedtünk) találtunk egy szállást, kicsit drága volt, de már nem volt mit tenni.

Még gyorsan elszaladtunk kivenni a bizonyítványt, hogy megcsináltuk a Camino-t (compostela-nak nevezik), majd indultunk a szálláshoz. Hát mit mondjak, nagyon nem esett jól a felfelé út, ráadásul egyszer el is tévedtünk. Végül megérkeztünk, gyorsan zuhanyoztunk, majd taxival visszamentünk a központba. 

Egy steak-ező helyen vacsoráztunk, rendeltünk hárman egy közös tálat, minden szuper finom volt. Közben csatlakozott hozzánk egy másik brazil pasas is, Tito, akivel Felipe ismerkedett meg nemrég. Ő egyébként idegenvezető, és már jó néhány éve Spanyolországban él, ezért a vacsora után körbejárt velünk a főtéren és közelében. Megtudtuk, hogy a székesegyház legmagasabb tornyában a fény idén egész évben, a Szent Jakab évben ég (valójában az idei már nem is lenne Szent Jakab év, de a covid miatt “meghosszabbították”), december 31-en viszont le fogják kapcsolni 2027-ig, valamint megnéztük, hogy a templom egyik sarkában egy árnyék épp egy zarándokot formáz. Ezt magunktól biztosan nem vettük észre. Közben találkoztunk még Tito két barátjával, és elkezdődött egy hosszú spanyol beszélgetés, amin csak kapkodtam a fejem, próbáltam felfogni a lényeget.

Éjjel 1 körül elbúcsúztunk a többiektől, akik már hazafelé tartottak, mi pedig még beültünk egy egyetemi kocsmába meginni valamit. Azért elég fáradtak voltunk, főleg Felipe, de mi Raúl-lal jól elbeszélgettünk filmekről és utazásról. Aztán hazataxiztunk, habár még Felipe valamilyen oknál fogva maradni akart, de végül meggyőztük, hogy jöjjön ő is, nem tartogat már ez az este ennél többet. Végül 3 körül kerültünk ágyba, de nem aggódtam, hiszen másnap pihenőnap volt, legalábbis nekem és Raúl-nak, Felipe már aznap ment Finisterre-be. Nem irigyeltem kicsit sem.