6 körül már ébren voltam, félig az izgatottságtól, félig attól, hogy a mexikói lány is bőszen pakolt már. Végül 7-re én is összeszedtem magam, és még teljes sötétségben elindultam. A templom előtt megkértem valakit, hogy csináljon rólam egy képet, így konkrét nyoma is lett a zarándoklatom kezdetének.

Azért mégsem indult ilyen könnyen a dolog, ugyanis nem találtam az alternatív, "könnyített" útvonalat, amit Pascal javasolt nekem biciklivel (mert az eredeti útvonalon szinte végig tolni kellett volna a bringát). Legalább fél órát szerencsétlenkedtem, végül a Pascal-nál dolgozó önkéntes igazított útba. Lassan már hajnalodott, a levegő viszont nagyon párás volt, gyakorlatilag egy felhőben tekertem, szerencsére nem volt hideg. Természetesen egyből nagyon durva emelkedőkkel kezdődött az út. Kb fél óra alatt teljesen elfáradtam, és ahogy tekertem felfelé, tehenek nézték a szenvedésem.

Nagy nehezen megérkeztem egy helyre a határon, ahol írtam egy borzalmas cappuccino-t, ráadásul drágán, majd sikertelenül megpróbáltam felfújni a kerekem a benzinkúton, az ott dolgozó francia nő nem volt túl segítőkész, szinte elhajtott, hogy biciklikereket nem lehet felpumpálni. Nem messze innen szerencsére találtam még egy benzinkutat, ahol egyből sikerült egy jó adag levegőt a fújni a kerekekbe. Ettől végtelenül megkönnyebbültem, és újult erővel folytattam tovább az utam.

Ha tudtam volna, mi vár még rám... Folyamatos emelkedő következett, kb 10-15 km-en keresztül. Itt az úton jó néhány biciklis volt, egyesekkel egész nap kerülgettük egymást, mikor melyikünk pihent meg. Rettenetesen nehéz volt feltekerni a csúcsra, az utolsó pár kilométert azóta sem tudom, hogy sikerült megcsinálni. Mikor már teljesen ki voltam készülve, egy biciklis hajtott el mellettem, és mondta, hogy már csak 2 km van hátra. Minden erőm összeszedve próbáltam tekerni, közben azon gondolkodtam, hogy ha felérek a hegyre, előveszem a kajám, és a teljes camembert sajtból egy akkorát fogok harapni, amekkorát csak tudok. Elképzeltem, ahogy krémesen szétfolyik a számban, aztán a szalámi és a paradicsom ízére koncentráltam. Lehet, hogy ez a meditatív állapot segített fel a tetőre.

Roncesvalles-be olyan kimerülten érkeztem, hogy 10-15 percig csak ültem az első padon, amit találtam, és úgy éreztem, soha többé nem tudok felkelni innen. Megettem a fent említett királyi ebédem (egyébként is dél körül járt). Időközben egy másik biciklis is megérkezett, és leült mellém, a nevére már nem emlékszem, de Belgiumból volt, és egész onnan biciklizett egy 8 váltós összecsukható biciklivel! Elámultam a kitartásán, de aztán mennem kellett tovább.

A település után megálltam a híres táblával fotózkodni (ami szerint 790 km-re voltam Santiago-tól), egy másik biciklissel együtt, aki egy nap alatt tett meg annyi utat, amit én kettő alatt terveztem, igaz, ő egy profi országúti biciklivel ment. Ezután jött egy jó kis kellemes lejtő, de aztán rámentem az eredeti gyalogos útra, ahol elért a vég. Egy rövid, de nagyon meredek lejtő annyira kivette a maradék erőm is, hogy a következő településen, Espinal-on meg akartam állni. Hiába volt szállásom foglalva Lorrosana-ba, szinte lehetetlennek éreztem letekerni a még több mint 20 km-t.

Az albergue meg nem volt nyitva (még délután kettő sem volt), a telefonra pedig nem válaszoltak. Ücsörögtem a ház előtt még körülbelül 15-20 percet, de aztán valami átkattant bennem, és eldöntöttem, hogy elmegyek az aznapra kitűzött végcélomig. A faluban vettem egy fél (még teljesen friss) bagettet, egy tábla csokit és egy kólát, majd tovább indultam. Végig az úton mentem, ami ugyan meredek volt, de már nem volt annyira vészes, mint a korábbi szakasz (utólag megtudtam, hogy a gyalogos rész az egyik legkeményebb, így örülök, hogy nem próbálkoztam meg azzal).

Az utolsó meredek közepén megittam a kólát, ami felsegített a tetőre. Fotót nem is csináltam, csak suhantam lefelé a cél felé, közben a megkönnyebbüléstől már-már elsírtam magam. 15 perc múlva már meg is érkeztem a szállásra. Becsekkoltam, majd lezuhanyoztam, ettem egy jót (a bagett isteni finom volt, és a camembert-ből is maradt még), kimostam a cuccaim géppel (ekkor már szinte az összes ruhám koszos volt, úgyhogy megérte rászánni a 4 eurót). Valahogy semmi erőm nem volt kapcsolatba kerülni a többi zarándokkal, ezért inkább olvastam és Fusztival beszélgettem Messengeren. A boltban (ami elég drága volt, de legalább vasárnap este is nyitva tartott) vettem néhány kaját reggelre, majd 10 körül lefeküdtem. Végtelenül boldog voltam, hogy sikerült az első nap, és úgy aludtam, mint a bunda.