Fél 7 körül ébredtem, de nagyon lassan, komótosan készülödtem, igazából csak féltem az esőtől. Úgy döntöttem, nem veszem fel a még picit nedves túracipőm, hanem zokni-szandál kombóval nyomulok majd, megfejelve az esővédő cipővel, ha szükséges lenne. A helyen, ahol aludtam, még nem nyitott ki az étterem, ezért nem tudtam itt kávézni, elmentem hát a szomszédos településre, és ott vártam a többieket. Örömömre még nem esett.
Nemsokára befutott Felipe, majd rá negyedórára Raúl is. Nagyon örültem, hogy látom őket, főleg Raúl-nak, vele azért sokat beszélgettem a napokban. Befejeztük a reggelizést-kávézást, majd útnak indultunk.
Gyönyörű volt a táj, felhők és hegyek között tekertünk, körülöttünk csillogóan zöld volt minden. Az első néhány kilométer laza biciklizést követően megérkeztünk a meredek aljára. 5 km, és rengeteg, kb 700 m szintkülönbség várt ránk. Felipe hamar lemaradt, és inkább tolta felfelé a biciklit, mi Raúl-lal kitartottunk. Közben elkezdett esni az eső, ezért ismét minden ruhám levettem, a biciklis mezen és nadrágon kívül, és felhúztam az esővédőt az addig még szerencsésen szárazon maradt lábamra.
Az emelkedő nehéz volt, de talán ennyire megedzett az elmúlt 10 nap, és feltöltöttek a régi-új biciklis társak, könnyedén tekertem felfelé. Még az eső sem zavart, annyira jól éreztem magam. A meredek vége felé, hogy lendületet kapjak, betettem néhány Queen számot, azokra még élvezetesebb volt felfelé biciklizni. Ahogy a vágyott település, O Cebreiro egyre közeledett, az idő is egyre zordabbá fordult, gyakorlatilag egy felhőbe kapaszkodunk bele. Ahogy Galícia határba értünk, egészen misztikus, ködös-esős táj fogadott, szemből valami hatalmas fényességgel (ami gondolom a nap lehetett). A mennyország kapuját ilyennek tudom elképzelni, esetleg egy kicsit melegebb lehet ott.
O Cebreiro-ba érve egyből a templomhoz mentünk. Leraktuk a bicikliket, majd bementünk a templomba. Ahogy csurom vizesen leültem egy padra, körülölelt a gyertyák fénye és melege, egyszer csak zokogni kezdtem. Végtelenül boldog és hálás voltam az egész élményért, minden történésért, amit a Camino során megélhettem. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amit akkor éreztem. Aztán összeszedtem magam, átvettem egy adag száraz ruhát, lepecsételtük a zarándok útlevelet, és beültünk Raúl-lal ebédelni. Egy kiadós, gazdag galíciai levest ettünk Santiago pitével és vörösborral (a Camino alatt határozottan megszerettem a vörösbort). Iszonyatosan jól esett az egész napos küzdés és esőben ázás után.
Közben befutott Felipe is, aki eldöntötte, hogy a faluban tölti az éjszakát. Mi Raúl-lal megbeszéltük, hogy továbbmegyünk, aminek nagyon örültem, mert O Cereibro-ban cudar idő volt. Tettünk még egy sétát a faluban, csináltunk néhány közös képet, majd útra készülődünk. Közben az ég kezdett kitisztulni, és a hegyek feltűntek a távolban, lélegzetelállító volt.
Még várt ránk néhány emelkedő, hogy elérjük a Camino legmagasabb pontját, több, mint 1300 m magasan. Közben persze végig esett az eső, de már egyáltalán nem zavart. Az erdő között haladtunk felfelé, és két falu után először egy kisebb, majd a legmagasabb csúcsot is elértünk. Nem időztünk itt sokat, csináltunk pár képet, és aztán suhantunk is a völgybe. Pár perc múlva az idő ismét jobbra fordult, és még a nap is ki-kisütött. Mindenesetre a látványt nehéz leírni, bármerre néztem, valami csoda fogadott: hegyek, felhők, tehenek, kövér csipkebogyóbokrok. Így csorogtunk lefelé.
Közben néha meg-megálltunk képeket csinálni, és nagyon jókat beszélgettünk. Könnyed, felhőtlen (itt már szó szerint és képletesen is) utunk volt, néha egy-egy gyalogos zarándokot elkerülve. A város előtt még láttunk egy nagyon öreg, szerintem jó párszáz éves fát, majd, immár napos, meleg időben megérkeztünk Triacastela-ba, az aznapi végcélunkhoz. Az első albergue nem volt szimpi Raul-nak, hát megpróbáltunk egy másikat. Ennél jobb döntésünk nem is lehetett volna: egy fantasztikus hangulatú szállást találtunk. Gyorsan zuhanyoztunk, majd az összes cuccunk odaadtuk mosni és szárítani. Ezúttal nem sajnáltam rá a pénzt. A szálláson hajszárító is volt, ezért megszárítottam a hajam is, eszméletlenül jól esett végre nem csapzott fejjel mászkálni.
Ezután tettünk egy kört a faluban, megnéztük a régi templomot és temetőt, majd elugrottam néhány dolgot vásárolni (nem volt olcsó a bolt, de legalább kedves volt az eladó bácsi, és egész jól megértettük egymást spanyolul, igaz, hogy Raúl segített). Aztán az albergue-ben chilleltünk még kicsit, közben már nézegettem, hogyan jutok el Madridba, illetve mivel érdemes hazajuttatni a biciklim (ugyanis eldöntöttem, hogy nem adom vagy adományozom el Santiagoban, hanem megtartom, már érzelmi kötődést alakítottam ki vele az Út során).
8-kor elmentünk vacsorázni, egy harmadik spanyolul sráccal, Javival, akivel még Burgos előtt találkoztam, a többiek meg néhány napja. Ő azért elég szűkszavú volt (nem is annyira tudott jól angolul), a vacsora alatt is sokszor nyomogatta telefonját, de amúgy jól telt az este, a kaja pedig eszméletlenül finom volt. Sokat költöttem ma mindenfélére, de nem bántam, majd a holnapi napból kispórolom. A szállásra visszatérve még egy rövidet beszélgettünk a szobatársainkkal, de sajnos hamar lepisszegtek, pedig még nem volt 10 óra. Aztán mindenki lassan nyugovóra tért. Másnap irány Portomarin! Szinte hihetetlen, hogy már csak 3 nap és alig 140 km maradt a Santiagoig vezető útból.
