Nagyon jól aludtam, fél 6 körül ébredtem. Sokan már indulófélben voltak, én még megreggeliztem, kicsit elbeszélgettem Daniel-lel és a két olasszal, elbúcsúztam tőlük, aztán háromnegyed 7 körül, teljes sötétségben indultam.
A telihold és a csillagok vártak az ég alatt, nagyon hangulatos volt. Óvatosan mentem a sötétben, a lámpáim azért nem adtak teljes biztonságot. Közben utolértem Rékát, egy pár kedves szót váltottunk, megbeszéltük, hogy otthon megyünk együtt Kéktúrázni, majd egy öleléssel elköszöntünk egymástól. Reméltem, tényleg találkozunk még. Nikát már a következő városban értem utol, vele is beszélgettem egy jót, aztán továbbálltam. Espen elvileg Nika előtt járt, de vele végül már nem találkoztam. Ilyen ez a Camino.
Lassan hajnalodott, de az idő kellemes volt. Egyenes, egyhangú úton mentem, néha egy egy gyalogos zarándok mellett haladtam el. Egy idő után találkoztam Felipe-vel, épp reggelizett, de mondtam neki, hogy megyek is tovább, a mai napot egyedül akartam tölteni. A nap lassan emelkedett a hátam mögött, én még csak róttam a kilométereket. Egy faluban megálltam, hogy lefotózzam, hogy az út több, mint felén már túl vagyok.
Itt összefutottam egy nagyon kedves amerikai párral, Marie-vel és Paul-lal. A 33. házassági évfordulójukat ünnepelték itt a Camino-n, és a nászútjukon tandembiciklivel túráztak. Örültem, hogy ilyen amerikaiak is vannak az úton nemcsak a nagyon turisták. Csináltunk egy képet emlékbe, aztán mentünk tovább. Nem sokkal ezután két magyar férfival is összefutottam, Jánossal és Jánossal. A kalapon lévő zászló árulta el, hogy otthoniak. Velük is váltottam pár szót, aztán suhantam is.
A települések itt elég messze vannak egymástól, és közöttük egyhangú a táj, egyenes út, fákkal szegélyezve. Úgy éreztem, a gyalogos zarándokoknak itt elég lélekölő lehet három napig folyamatosan, változatosság nélkül menni, de nekem ez a szakasz jutalom volt. 40 km-t nagyon hamar letudtam, úgyhogy gyorsan megreggeliztem (vagy ebéd, ha azt nézzük, hogy már másodszorra ettem aznap), és folytattam az utat. A táj változatlan maradt, tarra vágott szántóföldek, jobbra a messzeségben magas hegyek, és az Út előre. Egy helyen elbambultam és rossz felé mentem, de aztán hamar visszataláltam a zarándokútra.
Mivel itt a gyalogos út a rendes aszfaltút mellett ment végig, így én az aszfaltot választottam, egyrészt, hogy a saját dolgom is könnyítsem és elkerüljem a port (amit azért addigra már kezdett megszokni az orrom), másrészt, így a gyalogosokat sem zavartam meg. Közben elkezdtem zenét hallgatni, és ahogy a Kányádi verseket hallgattam a Kaláka által feladolgozva, és csak suhantam a messzesegbe, egyszerűen a végtelen hálát és valami megmagyarázhatatlan érzést éreztem, azt, hogy mindig minden rendben lesz. Néha a könnyeim is kicsordultak.
Nagyon gyorsan haladtam, és egy kisvárosba érkeztem, ahol éppen verték a harangokat. Fülsüketítő, de csodás volt a csilingelés. Be is mentem a templomba, ahol rózsaszín virágokkal teli oltár állt, és valamiért mégsem volt giccses. Ezután már nem sok volt Leon-ig, de ezen a rövid részén még összeismerkedtem egy spanyol biciklissel, Javier-rel. Ő megállt korábban, de lehetséges volt, hogy még a napokban találkozni fogunk. Az utolsó néhány kilométer azért már nem esett jól, de végül nagyon korán, 2 körül beértem Leon-ba.
A szállásra érve szokásos rituálék következtek (közben beszélgettem Kirával, egy kanadai lánnyal) majd elmentem, és egy hatalmasat kajáltam, jelentős mennyiségű bor kíséretében (ezek a spanyolok valamiért egy menühöz mindig egy teljes üveg bort adnak!). Annyira leszedáltam tőle, hogy visszamentem az albergue-be, és sziesztáztam egy jót, majd 7 körül elindultam várost nézni. Felipe-be botlottam, aki épp a szokásos fagyiját nyalogatta a katedrális előtt. Ketten elmentünk egy templomba, ahol épp a zarándokoknak tartottak misét, pont a végét csíptük el. Kaptunk áldást a paptól, elénekeltük a zarándokok himnuszát és elmondtuk a zarándokok imáját, nagyon szép volt ez a rész.
Ezután Felipe-val meg sétáltunk egyet, és beszélgettünk, bár nekem egyre kevésbé tetszett a társasága, nagyon éncentrikusnak ismertem meg, aki leginkább magával foglalkozik, és mások nem nagyon érdeklik. Nem kellemes egy ilyen emberrel beszélgetni. El is köszöntem tőle, mert bevásárolni mentem, majd a katedrális előtt Fusztival telefonáltam egy nagyot. Aztán visszamentem az albergue-be.
A tervem az volt, hogy másnap elmegyek a vasárnapi misére a katedrálisba (úgy éreztem, el kell mennem egy szertartásra), de az nagyon későn, 11-től volt. Kicsit bizonytalan voltam, hogy mi legyen, de ekkor írt egy nagyon szimpi hippis zarándokszállás tulajdonosa (ott szerettem volna aludni egyet, de hétvégén zárva tartott), hogy mégis kinyit másnap. Így a másnapi menetrendem gyökeresen megváltozott, de az Astorga-ban 12-től kezdődő misét még el szerettem volna érni, így azért izgatottan, és nagyon későn próbáltam elaludni, kíváncsian várva, hogy mit hoz a holnap. Mindenesetre, ébresztőórát nem húztam, tudtam, hogy úgyis fel fogok ébredni.
