A mai nap pihenőnapot terveztem tartani, csak 36 km-t kellett mennem, egy közepes emelkedővel, ezért sokáig szerettem volna aludni. Ez nem jött össze, 6-kor már ki is pattant a szemem (igazából mindig azért ébredtem fel, mert pisilnem kellett). Az olaszok már épp indulásra készen voltak, úgyhogy elköszöntem tőlük, mondván, remélem, még összefutunk az úton, mert azért gyorsabb leszek náluk. Aztán visszafeküdtem meg egy kicsit, ugyan aludni már nem tudtam, de ma nem akartam a sötétben indulni. 

A lengyel lányok végül 7 körül kezdtek el mocorogni, akkor keltem én is ki az ágyból.  Megreggeliztem, közben reménykedtem, hogy David is előbukkan, hogy tőle is elbúcsúzzak, de szerintem aludt még, úgyhogy végül nem vártam tovább. Elköszöntem a lányoktól és a spanyol sráctól, és 8 után kicsivel, már világosban indultam. Az utam első részén az úton mentem, lassan, vigyázva, hogy ne erőltessem meg a lábam. A következő településen megláttam egy másik nagyon szimpatikus albergue-t, ami indián sátrakból áll, sajnos itt nem volt lehetőségem aludni (talán legközelebb?).

Utam ezután lassan emelkedni kezdett, és a táj ismét nagyon hasonlított az otthonira. Fenyők, hegyek, valahogy a felhők is hasonlóak voltak. Rájöttem, hogy az út minden részén valahogyan otthonra lelek, a la Meseta egyenes útjai a magyarországi alföldekre emlékeztettek, a dimbes-dombos tájak a Hargitára. Közben végig azon gondolkodtam, hogy látni fogom-e még az embereket a szállásból, főleg Alessandra-t, aki kedvességével nagyon a szívemhez nőtt az este.

Egy kisebb részén az útnak a kövek miatt tolnom kellett, de azért haladtam felfelé a hegyre, és nemsokára beértem Foncebadon-ba. Ez egy nagyon békés falu a hegyoldalban, az úton macskák játszadoztak, ahogy elhaladtam, és rengeteg régi épületet/romot láttam. Ezután jött még egy meredek rész, ami ráadásul nagyon szűk és köves volt. A legtöbb biciklis itt az úton ment, de én a Camino vonalán maradtam, úgy éreztem, úgy az igazi. A köves ösvényen elég nehéz volt haladni, de ahhoz képest keveset kellett tolnom, ügyesen lavíroztam a sziklák között. A látvány, ahogy egyre több hegyet pillantottam meg, lenyűgöző volt. Néhány gyalogost elkerültem, akik mind dicsérték a bátorságom, hogy itt megyek. (Nagyon sok dicséretet kaptam a gyalogos zarándokoktól, hogy biciklivel teszem meg az Utat, pedig szerintem két lábon sokkal nagyobb kitartást igényel, és egészen biztosan más élmény.) 

A hegygerincen végigmenve végül megérkeztem egy újabb fontos állomásához a Camino-nak, a Cruz de Ferro-hoz, ami egy köves domb tetején egy kereszt. Nagy boldogságomra megpillantottam Alessandra-t, aki épp könnyes szemmel állt a dombon. Felkapaszkodtam mellé, és mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy látom. Ő is valami hasonlókat mondott, meg hogy milyen jó, hogy itt van, és hogy itt végre leteheti a terheket magáról. Én is elsírtam magam, nagyon érzelmes pillanat volt. 

Látszik, hogy még okíthattam volna magam a Camino-tól, mert nem tudtam, hogy itt az a szokás, hogy a zarándokok otthonról hoznak egy követ, amit itt hagynak, vele együtt a bánatukat, gondjaikat is. Nekem nem volt kövem, de a pénztárcámból előbányásztam egy 5 forintost, és azt tettem a rakás tetejére. Csináltunk Alessandra-val egy közös képet, és megadtam neki az email címem, hogy tudjuk tartani majd a kapcsolatot, majd ő továbbment.

Én még két német biciklissel beszélgettem egy kicsit (akik viszont eldobták a cigicsikküket a földre, emiatt egyből ellenszenvessé váltak), majd tízóraiztam egyet a hegyen. Közben egy amerikai biciklis nővel is beszéltem, aki a barátaival utazik, és minden nap váltják, ki az aki biciklivel megy és ki az, aki gyalog, érdekes elképzelés. Egyébként nagyon sok bringás volt itt, úgy látszik, ez egy népszerű pont azoknak is, akik csak sportként másszák meg a hegyeket.

Végeztem a falatozással (nem siettem egyébként), és indultam tovább. Innen már csak lefelé vezetett az utam. Az elején próbáltam a gyalogos úton menni, de lefelé a köveken még nehezebb és veszélyesebb, mint felfelé, rendesen elfáradtak a karizmaim a sok fékezéstől. Azért jó élmény volt ezt is kipróbálni, de végül inkább a biztosra mentem, és visszatértem az útra.

Egy csodás kilátóhelyen még megismerkedtem egy csomó brazil fickóval és két ausztrállal, csináltunk néhány képet egymásról, majd következett a lefelé vezető út, ami már jutalom volt. Szélsebesen suhantam az aszfalton, seperc alatt elértem Molinaseca-ba, ami egy mesebeli kisváros (lehet, hogy már nagyon ismételem magam, de tényleg így van, csodás helyeken vezet az Út).

Az albergue-ben kiderült, hogy szobatársak leszünk a másik olasz nővel (a nevét sajnos elfelejtettem), akivel előző nap is egy helyen laktunk. Aznap annyit ment gyalog, mint én biciklivel! A szokásos rituálék után (becsekk, zuhanyzás, mosás) elmentem, ismét egy hatalmasat ebédeltem, és ismét egy teljes üveg bort kaptam a kaja mellé!

A bezabát megünnepeltem egy kiadós szundival, majd sétáltam egyet a városban, ettem egy fagyit, megáztattam a lábam a patakban, és közben Fusztival is beszélgettem egy jó nagyot. Ezután pedig már a lefekvés következett. Másnapra az volt a tervem, hogy megpróbálok feljutni O Cebreiro-ba, a Camino legmagasabban fekvő településére, nagy és meredek emelkedő várt rám, de reménykedtem, hogy a mai laza nap alatt kipihentem magam. Raúl-lal is beszéltem, már közel járt hozzám, úgyhogy minden esély megvolt rá, hogy másnap már újból együtt tekerünk.