Valamennyire véletlenszerű, de pont a szülinapomon indultam neki az Útnak (habár a tényleges biciklis zarándoklat csak szeptember 4-én kezdődött). Az indulást megelőző napokban már éreztem egy kis feszültséget, és izgultam, hogy minden rendben menjen - csak a szokásos Timis módon. Eleve kicsit fáradtan vágtam bele az egészbe, hiszen néhány baráttal Barcelonában nyaraltunk, és az indulást megelőző héten lejártuk a lábunkat (összesen kb 130 km-t gyalogoltunk egy hét alatt, nem egy zarándoklat, de azért nem rossz). Kicsit be is volt dagadva a bokám, reméltem, hogy a biciklizéssel már nem lesz annyira terhelve.
A Barcelonában töltött egy hét egyébként tökéletes volt arra, hogy akklimatizálódjak Spanyolországban. A nyelvet meglepően jól tudtam használni, nagyon alap dolgokat már el tudtam mondani (például rendelni egy étteremben), igaz, hogy a választ sokszor nem értettem. A nyaralás közben szereztem egy használt biciklit, amely remélhetőleg elég szívós lesz ahhoz, hogy elkísérjen Santiago de Compostela-ig. A boltban, ahol vettem szuper kedves és segítőkész srácokkal ismerkedtem meg, akik amellett hogy személyre szabták a biciklim csomagtartóját, azt is kérték, hogy írjam meg nekik, hogy ment a Camino. A Decathlonban vásároltam még néhány dolgot, amire otthon nem volt lehetőségem, úgyhogy lényegében készen álltam. Napközben beültünk egy étterembe, hogy együnk egyet az egészségemre, majd a többiek elindultak a reptérre, én meg a vasútállomásra, hogy az estét már Zaragozában töltsem.
Minden rendben volt, amíg a jegyellenőrzéshez nem értem körülbelül 20 perccel az indulás előtt (egyébként nagyon komoly check-in volt a vonatra, szinte mint egy reptéren). Ott derült ki ugyanis, hogy a biciklimet csak szétszedve és becsomagolva szállíthatom, persze erről vásárláskor szó sem esett, és a jegyen sem írt semmi erre vonatkozót. Kétségbeesetten könyörögtem, hogy engedjenek be, mert nekem mindenképp el kell érnem ezt a vonatot. A jegyellenőr kicsit várakoztatott (eközben már remegve azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha mégsem engednek fel), de aztán végül megesett rajtam a szíve, elmondta, hogy hova tegyem le a biciklim majd a vonaton.
Végtelenül hálásan, “muchas gracias”-ozások közepette elköszöntem az ellenőrtől, levittem a lifttel a biciklim, majd stílusosan lekötöttem a vonat nagy tároló részében (előtte megpróbáltam a tároló alsó rekeszébe betuszkolni, de természetesen nem fért be). Megkerestem a helyem, és az út első fél óráját azzal töltöttem, hogy kiheverjem a kalandokat.
A vonat egyébként suhant, volt, hogy 300 km/h-val mentünk, úgyhogy seperc alatt (igazából kb. másfél óra) már Zaragozában voltam. Gyorsan (de azért sokat idétlenkedve a csomagokkal) elmentem a hostelbe, ami nagyon barátságos és nyugis volt. Vacsoráztam egyet, lezuhanyoztam, aztán bebújtam az alvófülkémbe, és izgatottan vártam a holnapi utat Saint-Jean-Pied-de-Port-ba.
