Reggel 7 körül ébredtem, aminek nem örültem, hamarabb szerettem volna indulni Finisterre-be. Összeszedelőzködtem, a még nedves ruháim felpakoltam a biciklire, majd megvártam Raúl-t, hogy még elköszönjünk egymástól. Attól függetlenül, hogy ritmusban nem mindig passzoltunk, őt nagyon megkedveltem az út során, igazán jókat, tartalmasakat beszélgettünk, és melegszívű, kedves srácnak ismertem meg. Megöleltük egymást, majd ő Portugália, én pedig az óceán felé vettem az irányt.
Két dolog volt aznap a nagy ellenségem: a Google Maps biciklis tervezője és a vasárnap. Előbbi miatt alig tudtam kikecmeregni Santiago-ból, utóbbi miatt pedig csak drágán tudtam néhány túléléshez szükséges ennivalót magamnak (2 banán és egy csomag nápolyi). Mire nagy nehezen, 9 körül kiértem a városból, kicsit el is fáradtam. Bevallom, úgy képzeltem, hogy ez az utolsó szakasz már könnyedén fog menni, főleg a Santiago-ba vezető részhez képest. Hát ebben nagyot tévedtem. Hiába az autóúton mentem főként, valószínűleg már bennem volt az elmúlt két hét kimerültsége, amin nem segített az egy nap pihenő sem. Az első nagyobb emelkedő végén már pityeregtem, és arra gondoltam, hogy haza akarok menni. Kimerülten, magányosan és elcsigázottan értem be Negreira-ba, ahol szerencsére találtam egy nagyobb boltot nyitva, és vásároltam kenyeret meg felvágottat, valamint virslit estére (ezt már jó néhány napja kívántam). Beültem egy kávézóba, ittam egy kávét, majd a várfal mellett egy padra leülve megreggeliztem. Közben felhívtam Fusztit is, úgy éreztem, lelki támogatásra van szükségem, annyira el voltam kenődve, és annyira féltem, hogy nem tudok ma eljutni az óceánhoz, hiszen még csak 20 km-t mentem, és már az is rengeteget kivett belőlem. A beszélgetés és a bevitt kalóriák hatására kicsit helyrejöttem, és továbbindultam.
A Google Maps által javasolt utat követtem, ami néha igen nagy hibának bizonyult. Sokszor vitt kellemes, aszfaltos utakon, de egyszer valami hihetetlenül göröngyös földútra vezetett rá, ami megint egy érzelmi mélypontba vitt bele. Gyorsan kerestem egy rendes biciklis útvonalat, ami nagyrészt az eredeti Camino-n, vagy mellette az úton vezetett, ezután már csak azt követtem. A jelzések szerint még több mint 50 km volt hátra, és már bőven 1 körül járt az idő, de próbáltam erőt meríteni. Tettem zenét, és úgy tekertem. Ez, valamint hogy visszatértem a Camino-ra, és újra láttam a sárga nyilakat, nagyon sokat segített.
A terep is kezdett barátságosabb lenni, de persze voltak azért emelkedők. Az óceánt először megpillantva nagyon megörültem, hogy már mindjárt ott vagyok, de persze ezután még várt rám egy eltévedés és jó néhány meredek. Végül 4 körül, fáradtan, de nagyon boldogan megérkeztem Finisterre-be (vagy galíciai néven Fisterra).
A szállásra becsekkolva afelől érdeklődtem, hogy vajon hogyan tudnám a biciklim és magam másnap visszajuttatni Santiago-ba, de sajnos csak annyit tudtak segíteni, hogy másnap reggel kérdezzek rá a buszmegállóban, hátha van még hely. Elrettentem a gondolattol, hogy esetleg másnap még vissza kell tekerjek, már az erőm végén voltam, de reménykedtem, hogy mint minden más, ez is megoldódik valahogy az Úton. Ezután első utam a partra vezetett, ahol a tengerbe csobbanás iszonyatosan jól esett. Már késő, de napsütötte és meleg délután volt, az óceán pedig szikrázó kék és hűs. A part gyönyörű és viszonylag eldugott volt, nem volt tele emberekkel. Süttettem kicsit a hasam, és időnként megmerültem a vízben, közben ismét beszéltem kicsit Fusztival, immár sokkal jobb hangulatban.
Ahogy a nap elbújt egy hegy mögé, visszamentem a szállásra, lezuhanyoztam, és még utoljára kimostam a cuccaim, este 8 körül pedig elindultam az Út legvégére, az óceánba nyúló félszigetre, hogy megnézzem a naplementét. Még 3 km biciklizés várt rám felfelé, de csomagok nélkül már jóval könnyebb volt, habár a combizmaim már igencsak sajogtak. Kiérve elképesztő látvány fogadott: a kék tenger mindkét oldalon, a fehér világítótorony, szikrázó narancs napsütés és a nullás kilométerkő.
Nagyon boldog voltam, hogy végülis elszenvedtem ide, úgy éreztem, még akkor is megérte, ha másnap vissza kell biciklizzek Santiago-ba. Sok képet és videót csináltam, majd egy sziklán ücsörögve megnéztem a naplementét. Nehéz szavakba önteni, de nyugalmat, elégedettséget és boldogságot éreztem, nagyon örültem, hogy végigcsináltam ezt az egész Camino-t. Ugyanakkor boldog voltam, hogy lassan hazatérhetek, már sokszor éreztem honvágyat, nagyon vártam, hogy végre újra a saját ágyamban aludhassak, főzhessek egy igazán finom kaját és megölelhessem Fusztit.
A naplemente után nem vártam sokat, hogy ne a teljes sötétségben guruljak le a hegyről. A szállásra visszaérve gyorsan megettem a maradék kajám (remélve, hogy másnap már nyitva lesznek a boltok), majd lefeküdtem. Másnap korán kellett kelnem, hogy időben felkönyörögjem magam egy buszra.
