Hatalmas élmény volt a Camino-n eltöltött közel 3 hét. Minden esemény, legyen az pozitív vagy negatív (utólag visszagondolva ilyenből azért nagyon kevésben volt részem) hozzáadott valamit az Úthoz. Sok kedves, lélekkel teli emberrel ismerkedtem meg, és biztos vagyok benne, hogy a beszélgetéseket sokáig nem fogom elfelejteni. Ugyanakkor nagyon jól teltek a magányosan eltöltött óráim is, amikor sok dolgon tudtam gondolkozni, vagy csak kiürült elmével róttam a kilométereket, elmerülve a tájban.

Számszerűsítve kicsit az utam: összesen körülbelül 1000 km-t tettem meg a 19 nap alatt, ebből 909-et a zarándoklaton 14 nap alatt, Saint-Jean-Pied-de-Port-tól egészen Finisterre-ig, átlagosan 11-17 km/h-s sebességgel. A leghosszabb napom 103 km volt, de aznap nem kellett szembenéznem komoly emelkedőkkel. A biciklivásárlást és az ajándékokat nem, de minden más felmerülő költséget számolva kb. 800 eurót költöttem a 19 nap alatt, a tényleges Camino-n pedig egy napom átlagosan 30 euróba került.

Technikai szempontból nagy kihívás volt, és hiába próbáltam a Budapesti dombokon felkészíteni magam a meredekekre, közelébe sem volt annak, amikor 10-20 km alatt kellett többszáz méter szintkülönbséget letudni. Ugyanakkor nem kell profi, edzett bringásnak/túrázónak lenni ahhoz, hogy végig tudjon menni az ember az Camino-n, talán az a legjobb tanács, hogy ismerni kell a határaidat, tudni kell megállni és pihenni, amikor szükséges, akár egy napot is (Raúl a pihenőnapja után például néhány nap alatt behozta a lemaradását, és utolért minket).

Valójában a gyalogos részéről azért nagyon keveset tudok mondani, hiszen nekem nem kellett vízhólyagokkal, hátfájással küzdenem, a legnagyobb egészségügyi problémám talán az időnként enyhén megfájduló térdem, valamint a combjaimban a nap végére kialakuló izomfáradtság volt (ezeket legtöbbször pihenéssel és fájdalomcsillapító krémmel enyhíteni tudtam), na meg az első néhány nap a begyulladt nyálkahártyám. Úgy gondolom, talán sokkal nagyobb kitartást és testi odafigyelést igényel a gyalogos zarándoklat (majd kiderül, ha egyszer ilyen formában is elindulok valamelyik Camino-n). 

Nagyon sok édességet és gyümölcsöt ettem, hogy energiát nyerjek belőlük (a banán és a narancslé voltak a megmentőim), valamint este is bőségesen vacsoráztam (általában 2 fogás + desszert + bor van egy zarándokmenüben), mégis 3-4 kilót fogytam az Út során. A spanyol kaják elképesztően finomak voltak, ha tehettem volna, még többször eszem különféle tapas-okat, de mivel folyton étteremben enni nem túl pénztárcabarát, így erről néha le kellett mondanom. A legnagyobb barátom a kanári-szigeteki banán lett, ami sokkal finomabb az itthon kapható normális banánnál, valamint sokkal kisebb is, így praktikus volt mindig néhány darabbal betárazni. 

Utólag visszatekintve nagyon jól pakoltam össze a dolgaimat, szinte mindent használtam, amit elvittem, és semmit nem kellett kidobni útközben. Talán a legfölöslegesebbnek a szemüvegem és az elvitt két könyv, valamint a határidőnaplóm bizonyult (olvasáshoz a napok jó részében túlságosan fáradt voltam, a határidőnaplómnak - azóta sem tudom, miért vittem egyáltalán - pedig annyi hasznát vettem, hogy a belőle kitépett lapokkal próbáltam szárítani az elázott túracipőm az egyik esős nap végén). Plusz kulacsot is fölöslegesen vittem (és sajnos ki is repedt valahogyan), olyan sok kút van az út mellett, hogy szinte félóránként újra tudtam tölteni a biciklis kulacsot. Minden mást - talán néhány gyógyszert és a biciklis szemüvegem plusz lencséit kivéve - az Út egy adott pontján használnom kellett, és azt sem bántam, hogy kicsit több hétköznapi ruhát vittem, mert a nagyon vékony cuccokra és a vastagabbakra is szükségem volt (10 és 35 fokos hőmérséklettel is találkoztam). A hálózsákomnak is nagy hasznát vettem, nem amiatt, mert hideg lett volna a szállásokon, de a covid óta sajnos a legtöbb helyen egyszerhasználatos, poliészter lepedőt és párnahuzatot adnak, amiken nem volt kellemes feküdni. Amiket nem vittem, és végül vettem vagy kaptam valakitől, az az izotóniás sóoldat (ezzel tisztítottam az orrom, amikor a nagyon sok por irritálta), valamint egy ajakbalzsam volt, ezenkívül a biciklim kétszer szervízeltem: egyszer kapott egy új pedált, egyszer pedig az egyik féket cserélték ki. Természetesen biciklin jóval könnyebb a csomagokat vinni, mint háton, és így nem is kell nagyon szigorúan figyelni a súlyát. Nem mértem le, de körülbelül 10-15 kg lehetett az összes cuccom, és nem éreztem túlságosan nehéznek. Lehet, hogy lehetett volna még faragni belőle, de utólag visszagondolva teljesen kényelmes volt így.

Az emberekkel kapcsolatban: számomra nagyon meglepő volt, de főként idősek, 50-60 év fölöttiek vagy egészen fiatalok (20 év körüliek) járták az Utat, talán nekik van a legtöbb idejük erre. Teljesen igaz az, hogy biciklis zarándokként sokkal magányosabb a Camino, kevesebb idő és lehetőség van arra, hogy másokkal igazán jól megismerkedj. Én azért így sem panaszkodhatok, hiszen volt biciklis társaságom ha akartam, és a zarándokszállásokon is nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors. Amire még nem feltétlen gondoltam: a biciklisek között nagyon kevés nő volt, és a legtöbben nem zarándoklatként, hanem inkább sportként vagy egy jó kirándulásként tekintenek a Camino-ra. Ez persze nem feltétlenül baj, de azért szerintem sokkal többet ad az Út, ha van egy lelki része is számodra, még ha nem is vagy vallásos/spirituális szemléletű ember (a legtöbb mai zarándok egyébként nem az).

Nehéz szavakba önteni azt, hogy mivel gazdagodtam, mit tanultam a Camino alatt. Raul nagyon jól megfogalmazta, hogy most először érezte úgy, hogy nem egy turista, hanem igazi utazó ("traveller, not a tourist"), ezt én is igaznak érzem. Az a tény, hogy az összes ruhád és élelmed magaddal cipeled, és hogy nem pontosan tudod, hol fogod aznap álomra hajtani a fejed, egy egész más mentális állapotot eredményez, nem rosszabbat vagy jobbat, csak mást. Arra jutottam, hogy nincsenek nagy megfejtések, amire az Út során rájössz, és ha azt várod, hogy ez fogja megváltoztatni az életed vagy téged, akkor tévúton jársz. Mégis, apró dolgokban, nem megfoghatóan mégis olyan sok mindent kaptam ettől az élményről, amit komplex és bonyolult (valójában lehetetlen) lenne megfogalmazni, és valószínűleg valaki, aki nem élte át, nem is feltétlenül értené, érezné. Épp ezért én csak annyit tudok összegzésként mondani, hogy mindenkinek ajánlom, hogy induljon Útnak, akárhol, akármennyi ideig, akár két lábon vagy két keréken.

Végszóként itt hagyom a verset és az abból készült dalt, ami végigkísért a Camino-n. Remélem, hogy Kányádi és a Kaláka együttes elmondja azt is, amit én nem tudok.

Köszönöm, hogy elolvastad! Buen Camino!

Majd 11 órát sikerült aludni, 9 körül ébredtem, nagyon jól kipihentem magam. Megreggeliztem a hostel melletti étteremben, ezúttal egész jó ár-érték arányban. Ezután ki is csekkoltam, majd a cuccaim és a biciklim hátrahagyva ezúttal gyalog indultam útnak. Legfőbb célom az volt, hogy egy régi spanyol sorozatot, ami a húgaimmal nagy kedvencünk (a címe Un paso adelante), megszerezzem DVD-n, de ehhez az egész központot végig kellett járnom, és még így sem jártam sikerrel.

Útközben azért sok szép részét megnéztem a városnak, újra elmentem a palotához, és napközben is megnéztem a kilátást. A katedrálisba is bementem, ami nagyon szép és letisztult volt belül, kértem pecsétet a zarándokútlevelemre, valamint vettem két képeslapot, és ezeket elküldtem még az otthoniaknak. Ma már sokkal jobban éreztem magam, kipihent voltam, és jókedvűen sétálgattam.

Néhány dolgom volt még Madridban, mielőtt a reptér felé vettem volna az irányt. Fusztinak vettem egy igazi Real-Madrid mezt, valamint ettem egy utolsó patatas bravas-t és padrón paprikát (eme két ételt nagyon ajánlom mindenkinek, aki Spanyolországba utazik). Ezenkívül szuvenírbe kanári szigeteki banánt akartam venni (ami kicsit másabb ízű, szerintem sokkal finomabb az itthon kapható banánoknál), valamint egy utolsó pecsétet akartam szerezni az útlevelemre. Ez utóbbi tervem, valamint ismételten a Google Maps lett a délutánom és az utolsó madridi perceim megkeserítője... Ugyanis pecsétet sehol sem tudtam szerezni már, vagy zárva találtam a templomot, vagy senki nem volt odabent, akitől kérni tudtam volna, vagy kommunikációs gátak miatt nem jutottunk dűlőre. Így hát jól eltelt ezzel az időm, és csak fél 6 körül indultam el a reptérre, amire még egy órát írt a Maps. 

Ismét többsávos, forgalmas utakon kellett tekernem, ráadásul csúcsforgalomban, úgyhogy az egyik legrosszabb biciklis élményem volt a központból kivergődni. Egy helyen még beszaladtam megvenni a banánt, de már kicsit aggódtam, hogy kényelmesen el fogom-e érni a repülőt, főleg, hogy a biciklim még némiképp szét is kellett szednem, és poggyászként feladnom. Ezután már kellemesebb helyeken, külvárosi részeken kellett tekernem, és lassan a reptérhez közeledtem. Igen ám, de itt jött az újabb pofon, ugyanis a Google Maps valami teljesen hülye helyre küldött a reptér bejárata helyett. Már kicsit kezdtem kétségbe esni, a percek múltak, és fogalmam sem volt, hova kellene mennem. Végül egy buszsofőrtől, már-már sírva kérdeztem meg, hol a csudába van a reptér bejárata. Nagyon kedvesen útbaigazított, és kb 10 perc múlva már a bejáratnál voltam. Nem volt időm megnyugodni hiszen csak bő egy órával a kapuzárás előtt értem oda, gyorsan összeraktam a biciklim, és előre pofátlankodtam a sorban, hogy fel tudjam adni. A srácnak a pultban persze fogalma sem volt, mit kellene a sportfelszereléssel csinálni, de végül egy külön bejáratnál ketten leadtuk.

Ezután már meg tudtam nyugodni, és elmúlt az út alatt felhalmozódott nagy stressz (ismét igaz lett, hogy valahogy minden megoldódik). A biztonsági ellenőrzés után vettem két üveg bort szuvenírnek (mindkettő olyan helyről volt, ahol jártam a Camino során), majd fel is szálltam a gépre. Itt nagy meglepetés ért, hiszen pont mellettem ült az egyik János a kettő közül akikkel még az Út közepén, a Meseta-n találkoztam. Ő nagyon gyorsan haladt, napi 40 km-ket ment. Végül helyet cseréltem egy párral, akik egymás mellett szerették volna ülni, aztán velük még jól elbeszélgettem, főleg a férfival, Gabriel-lel. Ő épp nemrég fejezte be a PhD-jat a BME-n, és a feleségével Madridban élnek már egy ideje. Nagyon jófej volt, és teljesen bereklámozta a várost, hogy milyen jó ott élni. 

Budapesten a gépről leszállva ért meg egy kis meglepetés, ugyanis a biciklim valamilyen oknál fogva nem raktak fel Madridban a repülőre, ezért néhány papír kitöltése után közölték, hogy majd néhány nap múlva elküldik és kiszállítják (végül több, mint egy hét késéssel, de hazajutott a bicikli is). Így hát anélkül szálltam fel a buszra, egészen a Kálvin térig, ahová Fuszti kijött értem, és együtt még MOL Bubival hazatekertünk, hogy méltó befejezése legyen az Utamnak.

Elképesztően fáradtan érkeztem meg Madridba reggel fél 7-kor. Jobb híján két órát szundikáltam az állomáson (habár a biztonsági őr kétszer is felzavart), majd úgy döntöttem, leteszem a csomagom a szálláson, és nyakamba veszem a várost. A hostelig vezető út elég stresszes volt, furcsán van megoldva a biciklis közlekedés Madridban, ugyanis a középső sáv van kijelölve a bicikliseknek, ezért mindkét irányból nagy járművek vesznek körül. Lepakoltam a cuccaim, majd ittam egy rendkívül túlárazott kávét a hostel melletti étteremben, és ezután elmentem a Prado múzeumba. 

A múzeum hatalmas, több, mint 3 és fél órát töltöttem bent. Habár a reneszánsz kori művészetnél jobban szeretem a modernebb alkotásokat, azért lenyűgöző volt végigmenni a csarnokokon, ami tele volt Tiziano, Velasquez, Rubens, Bosch és más nagy klasszikusok festményeivel. Nekem mégis Goya, a tizenkilencedik századi spanyol festő művei tetszettek a legjobban. Ezután a múzeum melletti hatalmas parkban (Retiro) tekertem egy nagyot, ahol többek között szabadon mászkáló pávákkal is találkoztam. Nagyon tetszett az egész park, talán az egyik legjobban a városban. Madridról egyébként az volt az első benyomásom, hogy minden hatalmas és impozáns, de nekem úgy tűnt, hogy kevésbé organikusan alakult ki, mint Barcelona. A hatalmas épületek mintha demonstrációként szolgálnának, hogy igenis ez a város Spanyolország központja. 

Visszatértem a szállásra, becsekkoltam, lezuhanyoztam és pihentem egy kicsit, a csupán 3-4 óra alvás nem tett jót az idegrendszeremnek. Kicsit el is gondolkodtam, igaza volt-e Fusztinak, hogy korábbra kellet volna tegyem a repülőt, és hamarabb hazamenni. Aztán mégis összeszedtem magam, és elindultam vacsorázni, valamit körbetekerni Madrid központját.

Biciklivel nagyon sok helyre eljutottam az este folyamán, viszont így semmit sem néztem meg igazán alaposan (de persze erre a szűk két nap alatt esélyem sem lehetett). A naplementét sajnos lekéstem, de még így is szép kilátás nyílt Madridra a királyi palota mellől, ami egyébként látványra nem különösebben tetszett.

Viszonylag korán, már este 10 körül visszaértem a szállásra. Ironikus módon pont a bulinegyedben laktam, úgyhogy mindenki épp indult az éjszakába, de nem bántam, hogy ezt az élményt most kihagyom. Gyorsan ágyba is bújtam, hogy bepótoljam az előző nap kimaradt alvást, és másnap talán több energiával induljak el városnézni. 

Fél 7-kor az ébresztő keltett. Gyorsan összepakoltam, és fél 8 után pár perccel már a buszállomáson voltam. A biztonság kedvéért biciklis ruhában mentem, a legrosszabbra készülve. Szerencsére a jegyirodában a csekély spanyoltudásommal és mutogatásokkal mégis tudtam venni Santiago-ba jegyet, igaz kicsit hosszabb útvonalon, másfél óra helyett egy 3 órás buszútra, de egyáltalán nem érdekelt, nagyon hálás voltam, hogy nem kell megint biciklizni, gyorsan vissza is mentem a szállásra, és átöltöztem normális ruhába. A busz indulása előtt még megnéztem a gyönyörű napfelkeltét, ittam egy kávét és ettem egy spanyol rántottat (ami szerintem tegnapról maradt meg, mert iszonyatosan száraz volt, de ezért nem is számoltak fel rá pénzt, figyelmes gesztus volt a személyzet részéről), majd újból kimentem az állomásra.

A buszok körül teljes káosz volt, tele zarándokokkal, akik nem tudták, melyik járatra kell szállni, valamit késő buszokkal és spanyolul kiabáló személyzettel. Nekem is sikerült először rossz buszra felpakolni a biciklim (hiszen az pontosan abban az időben jött, mint az enyém, de mint kiderült, nekem a következőre szólt a jegyem). Bosszankodtam egy kicsit ezen, de végül befutott a másik busz is, amin bőven volt hely a biciklinek (és még az sem volt gond, hogy azóta sem tudtam huzatot venni rá), így elindulhattam vissza Santiago-ba, ami eseménytelenül telt, zenét hallgattam és néztem az óceánt, amíg tudtam.

Santiago-ba visszaérve első utam az Alsa busztársaság irodájához vezetett, hiszen már mindenképp  meg kellett vásárolnom a biciklitartó táskát. Mily meglepő, megint nem volt náluk raktáron, és az irodában ülő lány egyáltalán nem volt segítőkész, hogy mégis akkor hol tudnék ilyet szerezni. Nagyon felbosszantott, hogy már sokadszorra is ezzel kell szenvednem. A város központjában lévő Decathlonban sem volt készleten ilyen huzat, de ott szerencsére kedvesek voltak, és kiderült, a másik, nagy Decathlonban már tudok venni. Természetesen az a város szélén, a hegy tetején volt, így összesen több, mint 10 km-t bicikliztem, hogy végre beszerezzem a táskát, ami nélkül elvileg fel sem lehet rakni a biciklit a buszra/vonatra/repülőre. 

A központba visszatérve meglátogattam még egyszer a katedrálist, vettem magamnak egy nyilacskás nyakláncot emlékbe, majd megebédeltem a KFC-ben, már nagyon kívántam a gyorskaját. Ezután sétáltam még egyet a parkban, és leveleket/makkokat gyűjtögettem szuvenírbe az itthoni embereknek.

Bő két órával a busz indulása előtt már mindennel végeztem, és mivel elég fáradt voltam, vissza is mentem az állomásra. Természetesen egyedül nekem volt huzat a biciklimen felszállásnál, nem is értem, miért szerepel ez a jegyen, ha nem is kérik, és nem is árulnak biciklis huzatot. Nomindegy... A busz sajnos tömve volt, és mellettem ráadásul egy túlsúlyos nő ült, aki amellett, hogy elfoglalt egy darabot az én ülésemből is, még a telefonja képernyőjét is a szemembe világította az út egy jelentős részén. Hosszú és kényelmetlen utam volt Madridig, épp csak hogy szenderegni tudtam a székemen összegömbölyödve.

Reggel 7 körül ébredtem, aminek nem örültem, hamarabb szerettem volna indulni Finisterre-be. Összeszedelőzködtem, a még nedves ruháim felpakoltam a biciklire, majd megvártam Raúl-t, hogy még elköszönjünk egymástól. Attól függetlenül, hogy ritmusban nem mindig passzoltunk, őt nagyon megkedveltem az út során, igazán jókat, tartalmasakat beszélgettünk, és melegszívű, kedves srácnak ismertem meg. Megöleltük egymást, majd ő Portugália, én pedig az óceán felé vettem az irányt.

Két dolog volt aznap a nagy ellenségem: a Google Maps biciklis tervezője és a vasárnap. Előbbi miatt alig tudtam kikecmeregni Santiago-ból, utóbbi miatt pedig csak drágán tudtam néhány túléléshez szükséges ennivalót magamnak (2 banán és egy csomag nápolyi). Mire nagy nehezen, 9 körül kiértem a városból, kicsit el is fáradtam. Bevallom, úgy képzeltem, hogy ez az utolsó szakasz már könnyedén fog menni, főleg a Santiago-ba vezető részhez képest. Hát ebben nagyot tévedtem. Hiába az autóúton mentem főként, valószínűleg már bennem volt az elmúlt két hét kimerültsége, amin nem segített az egy nap pihenő sem. Az első nagyobb emelkedő végén már pityeregtem, és arra gondoltam, hogy haza akarok menni. Kimerülten, magányosan és elcsigázottan értem be Negreira-ba, ahol szerencsére találtam egy nagyobb boltot nyitva, és vásároltam kenyeret meg felvágottat, valamint virslit estére (ezt már jó néhány napja kívántam). Beültem egy kávézóba, ittam egy kávét, majd a várfal mellett egy padra leülve megreggeliztem. Közben felhívtam Fusztit is, úgy éreztem, lelki támogatásra van szükségem, annyira el voltam kenődve, és annyira féltem, hogy nem tudok ma eljutni az óceánhoz, hiszen még csak 20 km-t mentem, és már az is rengeteget kivett belőlem. A beszélgetés és a bevitt kalóriák hatására kicsit helyrejöttem, és továbbindultam.

A Google Maps által javasolt utat követtem, ami néha igen nagy hibának bizonyult. Sokszor vitt kellemes, aszfaltos utakon, de egyszer valami hihetetlenül göröngyös földútra vezetett rá, ami megint egy érzelmi mélypontba vitt bele. Gyorsan kerestem egy rendes biciklis útvonalat, ami nagyrészt az eredeti Camino-n, vagy mellette az úton vezetett, ezután már csak azt követtem. A jelzések szerint még több mint 50 km volt hátra, és már bőven 1 körül járt az idő, de próbáltam erőt meríteni. Tettem zenét, és úgy tekertem. Ez, valamint hogy visszatértem a Camino-ra, és újra láttam a sárga nyilakat, nagyon sokat segített.

A terep is kezdett barátságosabb lenni, de persze voltak azért emelkedők. Az óceánt először megpillantva nagyon megörültem, hogy már mindjárt ott vagyok, de persze ezután még várt rám egy eltévedés és jó néhány meredek. Végül 4 körül, fáradtan, de nagyon boldogan megérkeztem Finisterre-be (vagy galíciai néven Fisterra). 

A szállásra becsekkolva afelől érdeklődtem, hogy vajon hogyan tudnám a biciklim és magam másnap visszajuttatni Santiago-ba, de sajnos csak annyit tudtak segíteni, hogy másnap reggel kérdezzek rá a buszmegállóban, hátha van még hely. Elrettentem a gondolattol, hogy esetleg másnap még vissza kell tekerjek, már az erőm végén voltam, de reménykedtem, hogy mint minden más, ez is megoldódik valahogy az Úton. Ezután első utam a partra vezetett, ahol a tengerbe csobbanás iszonyatosan jól esett. Már késő, de napsütötte és meleg délután volt, az óceán pedig szikrázó kék és hűs. A part gyönyörű és viszonylag eldugott volt, nem volt tele emberekkel. Süttettem kicsit a hasam, és időnként megmerültem a vízben, közben ismét beszéltem kicsit Fusztival, immár sokkal jobb hangulatban. 

Ahogy a nap elbújt egy hegy mögé, visszamentem a szállásra, lezuhanyoztam, és még utoljára kimostam a cuccaim, este 8 körül pedig elindultam az Út legvégére, az óceánba nyúló félszigetre, hogy megnézzem a naplementét. Még 3 km biciklizés várt rám felfelé, de csomagok nélkül már jóval könnyebb volt, habár a combizmaim már igencsak sajogtak. Kiérve elképesztő látvány fogadott: a kék tenger mindkét oldalon, a fehér világítótorony, szikrázó narancs napsütés és a nullás kilométerkő.

Nagyon boldog voltam, hogy végülis elszenvedtem ide, úgy éreztem, még akkor is megérte, ha másnap vissza kell biciklizzek Santiago-ba. Sok képet és videót csináltam, majd egy sziklán ücsörögve megnéztem a naplementét. Nehéz szavakba önteni, de nyugalmat, elégedettséget és boldogságot éreztem, nagyon örültem, hogy végigcsináltam ezt az egész Camino-t. Ugyanakkor boldog voltam, hogy lassan hazatérhetek, már sokszor éreztem honvágyat, nagyon vártam, hogy végre újra a saját ágyamban aludhassak, főzhessek egy igazán finom kaját és megölelhessem Fusztit.

A naplemente után nem vártam sokat, hogy ne a teljes sötétségben guruljak le a hegyről. A szállásra visszaérve gyorsan megettem a maradék kajám (remélve, hogy másnap már nyitva lesznek a boltok), majd lefeküdtem. Másnap korán kellett kelnem, hogy időben felkönyörögjem magam egy buszra.

9 körül kezdtünk ébredezni, de persze nem siettük sehova. A wc-ben nem volt kefe, amin kicsit bosszankodtam, főleg a hely árát tekintve. Felipe hamarabb elkészült, és elindult, hogy még aznap megpróbáljon eljutni az óceánhoz. Eléggé leharcolt volt szegény, elkezdett az egyik foga is bedagadni, nem tűnt túlságosan lelkesnek, hogy még ma közel 90 km-t tekerjen. Attól függetlenül, hogy nem kedveltem meg őt annyira, reméltem, hogy jó útja lesz. 

Miután elbúcsúztunk Felipe-től, Raúl-lal is elkészültünk, majd elindultunk a városba. Raúl beugrott a postára és én közben gyorsan foglaltam egy (megint nem túl olcsó) szállást aznapra, ezúttal közelebb a központhoz. Hihetetlen, de 11-kor már alig találtunk helyet, annyira sok zarándok van Santiago-ban. Tanulság, hogy ide is foglalni kellett volna. A szálláson gyorsan kajáltam egy gyorsat (főként a más zarándokok által otthagyott, ingyen elvihető ételekből), majd elsiettem a déli misére. Hát akkora sor volt, hogy közelébe nem jutottam a bejáratnak, cserébe senki nem szólt,  hogy már nem engednek be több embert, így feleslegesen vártam jó negyedórát. Na sebaj, talán majd az estire bejutok.

Raúl-t megkeresve sétáltunk egyet a belvárosban, majd beültünk ebédelni. Raúl beharangozta, hogy itt Galíciában mindenképp ki kell próbálni a polipot. Nem tévedett, ilyen finomat még sosem ettem, teljesen átértelmeztem azt amit eddig a polipról gondoltam, nem volt egyáltalán rágós, gumis, hanem igazán finom, omlós, ízletes volt.

Ebéd után még visszamentünk a szállásra, és elfoglaltuk a helyünket. Gyorsan kimostam néhány cuccom, majd elindultunk, hogy az egykori első zarándokszállást, ami ma - ironikus módon -  híres luxushotel, megnézzük egy vezetett túra keretein belül. Kicsit fáradt voltam, így különösen rosszul érintett, mikor kiderült, hogy a túra spanyolul lesz, az angolra pedig már beteltek a helyek. Magamra és Raúl-ra is mérges voltam, amiért ezt nem kérdeztük meg a jelentkezésnél, de nem volt mit tenni, mentem, és próbáltam elcsípni néhány szót az idegenvezetésből, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Így nem volt túl nagy élmény a körbevezetés, főleg, hogy csak néhány helyre vitték be (a pápai/királyi lakosztályra pedig nyilván nem).

Ezután ittunk egy iszonyatosan túlárazott kólát egy közeli kávézóban, majd nagy nehezen (Raúl eleg fáradt volt, és nem nagyon akart elindulni, az én bosszúságomra) elmentünk egy parkba, ami szerintem csodaszép volt. Végül Raúl-t a park szélén hagytam egy fagyit eszegetve, és egyedül jártam be. Bevallom Santiago-ban ez lett a kedvenc helyem. Hatalmas fák, rengeteg tölgy, és sok helyi volt itt, kevésbé turistás, nyugodt hangulatot árasztott.

A kiadós séta után elmentem az esti misére, ezúttal egy bő negyed órával hamarabb, de még így sem jutott ülőhely, annyian voltak. Kicsit meg is ölte ez a hely hangulatát, előttem például egy nő folyamatosan recsegtette a szuvenires zacskóját. Mivel az egész mise spanyolul volt, így megint nem sokat értettem belőle, főként gondolkoztam és az embereket figyeltem. Nagyon érdekes volt látni, hogy az igazán vallásos emberek milyen átéléssel vettek részt a szertartáson, és próbáltam (pusztán intellektuálisan) megérteni, mit adhat például az áldozás aktusa nekik. Én is magamhoz vettem az ostyát, de számomra ez a rész nem hordozott különösebb jelentőséget, nem úgy, mint a "béke veled" része a misének, valamint az énekek, amiken mindig meghatódok.

A mise után ismét összeszedtem Raúl-t a katedrális elől, majd elmentünk pizzára vadászni, már napok óta nagyon kívántam. Egy római pizzériából végül be is táraztunk, és egy téren ücsörögve ettük meg a szeleteket. Ezután visszamentünk a szállásra, és mivel O Cebreiro-ban (a hegy tetején) Raúl vett magának meg nekem egy-egy képeslapot, megegyeztünk, hogy írunk a másiknak valami elköszönő üzenetet, hiszen másnap már elválnak útjaink. Mondtam, hogy ne olvassuk el a másik előtt, amit írt, csak ha már külön vagyunk, nehogy megint elérzékenyüljek. Végül azonban Raúl írt már lefekvés előtt, hogy nagyon meghatódott azon, amit írtam neki, és még a könnye is kicsordult. Megbeszéltük, hogy reggel még egy gyors elköszönésre találkozunk.

Nagyon jól aludtam, és energiával teli ébredtem. Raúl-lal kb fél 9 körül indultunk. Ez volt az első nap, hogy nem száradtak meg a cuccaink az éjszaka, ezért szépen felpakoltuk a csomagokra, hogy süsse a nap útközben. Már az út elején is láttuk, hogy nem lesz könnyű a dolgunk: rengeteg zarándok volt az Úton, az első órában legalább 100 embert kerültünk el. Szerencsére sokszor az aszfalt mellett ment a Camino, ilyenkor a kényelmesebb verziót választottuk, így legalább a gyalogosokat sem zavartuk. Láttunk egy kerekesszékes zarándokot is, minden tiszteletem az övé, hogy ilyen kitartása van.

A táj egyébként hasonló volt a tegnapihoz, erdős, zöldes, dombos, mindenfelé legelésző tehenekkel. Raúl-t elhagyva jó ideig egyedül mentem, időnként ködös, hideg részeken keresztül, de nagyon jól éreztem magam. Emlékbe eltettem egy gesztenyét is útközben. 

Egy Palas de Rei nevű helyen megálltunk reggelizni, és közben azt beszéltük, hogy mindketten el szeretnénk ma jutni Santiagoba. Raúl fáradtabb volt nálam, de mondta, hogy ő is megpróbálja. Végig az út alatt úgy éreztem, a város húz maga felé, mint a mágnes, nagyon szerettem volna odaérni. Azért meg kellett küzdeni jó néhány dombbal, míg végül Arzúa-ba értünk, ami az eredeti célunk lett volna aznapra, de ekkor már biztosak voltunk benne, hogy letekerjük a hátralevő 40 km-t.

Gyorsan pecsételtünk egyet a városházán, és mivel sokat kivett belőlünk a sok fel-le menet, megbeszéltük, hogy iszunk valami frissítőt, és eszünk egyet valahol. Raúl elindult, én meg utána. Igen ám, de elnéztük a dolgot, és két perc alatt a városon kívül találtuk magunkat, újból beértünk az erdőbe, pihenő és frissítő nélkül maradva. Itt egy nagy mélypontba kerültem, egyszerűen azt éreztem, nem bírok már tovább tekerni, minden méter fájdalmas volt, sírva-nyöszörögve küzdöttem. Nagy nehezen utolértem Raúl-t, és kértem, hogy álljunk meg öt percre. Befaltam a maradék banánt és édességet ami nálam volt, és megittam a narancslevet. Raúl-tól még kaptam egy energiaszeletet, és kissé visszatért belém az élet. Újból elindultunk, már csak 36 km volt hátra.

A pihenő és a cukor segített, eltökélve tekertünk. Még egy kilométer, még egy, és olyan 25 körül teljesen visszatért belém az élet, újból húzott maga felé Santiago. 10 km körül még megálltunk egy kis kereskedőnél az erdőben egy pecsétre, ekkor már nagyon boldogok voltunk, hogy mindjárt ott vagyunk.

Santiago azonban nem adta magát könnyen, pont a vége előtt még egy emelkedőkkel teli rész várt ránk. Minden egyes alkalommal, amikor kezdett laposodni az út, reméltük, hogy ez volt az utolsó meredek, de sajnos csalódnunk kellett. Aztán egyszer csak tényleg lejteni kezdett az út előttünk, és szinte rögtön beértünk a városba. 

A Santiago táblát látva el sem hittük, hogy tényleg megcsináltuk, mindketten elmorzsoltunk egy-egy örömkönnycseppet. Még pár kilométer várt ránk a városban, ahol már inkább az volt nehézség, hogy a rengeteg embert (zarándokokat és turistákat egyaránt) kellet kerülgetni, de végül begördültünk a katedrális elé. Letettük a bringákat, és csak ültünk ott percekig, annyira fáradtak és boldogok voltunk, hogy megszólalni sem tudtunk.

Szóltunk Felipe-nek is, aki nálunk hamarabb érkezett, így kis idő múlva ő is befutott. A kötelező képek következtek, aztán észbe kaptunk, hogy nincs is szállásunk, pedig már este 6 is elmúlt. Én kicsit bosszankodtam is, hogy Felipe nem foglalt nekünk valamit amikor megérkeztett. Végül egészen a városon kívül (pont ott, ahonnan aznap leereszkedtünk) találtunk egy szállást, kicsit drága volt, de már nem volt mit tenni.

Még gyorsan elszaladtunk kivenni a bizonyítványt, hogy megcsináltuk a Camino-t (compostela-nak nevezik), majd indultunk a szálláshoz. Hát mit mondjak, nagyon nem esett jól a felfelé út, ráadásul egyszer el is tévedtünk. Végül megérkeztünk, gyorsan zuhanyoztunk, majd taxival visszamentünk a központba. 

Egy steak-ező helyen vacsoráztunk, rendeltünk hárman egy közös tálat, minden szuper finom volt. Közben csatlakozott hozzánk egy másik brazil pasas is, Tito, akivel Felipe ismerkedett meg nemrég. Ő egyébként idegenvezető, és már jó néhány éve Spanyolországban él, ezért a vacsora után körbejárt velünk a főtéren és közelében. Megtudtuk, hogy a székesegyház legmagasabb tornyában a fény idén egész évben, a Szent Jakab évben ég (valójában az idei már nem is lenne Szent Jakab év, de a covid miatt “meghosszabbították”), december 31-en viszont le fogják kapcsolni 2027-ig, valamint megnéztük, hogy a templom egyik sarkában egy árnyék épp egy zarándokot formáz. Ezt magunktól biztosan nem vettük észre. Közben találkoztunk még Tito két barátjával, és elkezdődött egy hosszú spanyol beszélgetés, amin csak kapkodtam a fejem, próbáltam felfogni a lényeget.

Éjjel 1 körül elbúcsúztunk a többiektől, akik már hazafelé tartottak, mi pedig még beültünk egy egyetemi kocsmába meginni valamit. Azért elég fáradtak voltunk, főleg Felipe, de mi Raúl-lal jól elbeszélgettünk filmekről és utazásról. Aztán hazataxiztunk, habár még Felipe valamilyen oknál fogva maradni akart, de végül meggyőztük, hogy jöjjön ő is, nem tartogat már ez az este ennél többet. Végül 3 körül kerültünk ágyba, de nem aggódtam, hiszen másnap pihenőnap volt, legalábbis nekem és Raúl-nak, Felipe már aznap ment Finisterre-be. Nem irigyeltem kicsit sem.

Elég rosszul aludtam, sikerült 4-kor felébredni, és utána csak forgolódni egy jó darabig. Végül betettem valami podcastot háttérzajnak, és 7 után keltem fel rendesen. Nem siettük el a készülődést, csak fél 9 körül indultunk. A nap kalandosan kezdődött, ugyanis egyből defektet kaptam. A előző napi beszámolóban nem említettem, de itt végül jelentőségteljes eleme lett a napnak: vettem egy Camino-nyilacskás brosst reggel a kávézóban, emlékbe, fel is tűztem rögtön a kistáskámra. Aztán Triacastela-ban az albergue-ben már nem volt a helyén, szomorúan konstatáltam, hogy milyen hamar elhagytam. Na, hát ez a kitűző állt bele szépen a kerekembe. Legalább megvan, ugyan teljesen szét lett karcolva az aszfalton. 

Gyorsan kicseréltük a plusz gumibelsőre (Javi, a másik spanyol srác segített ebben), de aztán a féket valamiért nem sikerült normálisan visszatenni. Arra jutottunk hát, hogy Sarria-ban majd megcsináltatom egy bicikli szervizben, addig pedig csak az első féket használom. Végre el tudtunk indulni, én csak óvatosan, vigyázva mentem, nem akartam még egy esést így az Út vége felé közeledve. Dimbes-dombos részeken, csodás zöld tájban mentünk, ahol a nap sütött, már reggel is jó meleg volt, de az árnyékos részeken azért fáztam.  A meredek felfelé vezető úton azonban még jobban meggyűlt a bajom a bringával, többször is leugrott a lánc, és a pedálom is egyre jobban kattogott, szerintem még egy csapágyat sikerült benne kinyírni.

Mindenesetre, azért lassan de biztosan haladtunk, a Samos folyót időnként keresztezve, hol fölötte, hol mellette tekerve. Az ugyanezt a nevet viselő városban megálltunk, csináltunk néhány képet a kastélyról, majd továbbmentünk. Javi itt lemaradt tőlünk, mi meg Raúl-lal egy nagyon csúszós és meredek rész közepén úgy döntöttünk inkább visszamegyünk, és az aszfaltot választjuk (fél fékkel elég neccesnek tűnt az a rész). Aztán hamar vissza tudtunk térni a Camino útvonalára, és ismét nagyon szép tájakon jártunk. Itt a falvak eléggé szegények voltak, cserébe rengeteg legelésző tehenet és sok-sok zöld erdőt-mezőt láttunk. Dél körül álltunk meg egy hosszabb pihenőre és kávéra, már nagyon ránk fért. Egy mesébe illő kunyhó szolgált kávézóul, amelyre különféle dekorációk, tányérok, virágok, festmények voltak felaggatva, igazán különleges volt. Én a saját ennivalóm eszegettem, volt elég még a tegnapi napról. 

A pihenő után nem sokkal befutottunk Sarria-ba, ahol gyorsan kicserélték a fékemet, így már nyugodtabban folytathattam az utat. Időközben Felipe-vel is  találkoztunk, és együtt folytattuk az utat. Azt hiszem, a biciklis bajok mentálisan eléggé kifárasztottak, mert nagyon küzdöttem a nap ezen részén. Sokat kellett megint felfelé menni és tolni, rettenetesen kimerültnek éreztem magam.

Aztán egy helyen, pont az utunk legmagasabb pontján megálltunk egy gyors feltöltődésre, ettem egy almát és ittam egy kis narancslevet, ami némiképp helyrehozott. Ezután már főképp ereszkedők vártak ránk, és elértük a 100 km-t jelző követ is. Itt már rengeteg gyalogos zarándokot kellett kerülgetni, mivel 100 km-t kell teljesíteni minimum a Camino-bol, sokan kezdik ezen a szakaszon az utat. 

Már majdnem Portomarinban voltunk, amikor egy újabb akadály hárult élénk. Meredek és szűk részén vezetett az út az utolsó pár száz méteren. Raúl és Felipe egyenként vitte le kézben a bringákat a sziklák között. Kicsit meg is bántuk, hogy 200 m-rel feljebb nem a másik, alternatív útvonalat választottuk, amin fél perc alatt bent lettünk volna a városban, de azért jót nevettünk a saját szerencsétlenkedésünkön. 

Portomarin egyébként egészen különbözött a többi településtől, főként fehér házak sorakoztak egy széles, de sajnos jelenleg nagyon kiszáradt folyó fölé magasodva. Raúl szerint egykor egy nagy kikötő volt itt. Felipe ma nagyon elemében volt, és mondta, hogy tovább akar menni. Mi Raúl-lal maradtunk, én már nagyon elcsigázva éreztem magam. Gyorsan kerestünk egy albergue-t, jöttek a szokásos tennivalók, majd tettünk egy kört a városban. Raúl be akart ülni valahova, de én  nagyon nem szerettem volna megint éttermezni, és amúgy is rossz hangulatban voltam, elköszöntem tőle, egy ideig még céltalanul bolyongtam az utcákon, majd eldöntöttem, hogy főzök valamit.

A boltba betérve végül a penne arabbiata-ra esett a választásom, egész olcsón megúsztam a vásárlást. A szálláson aztán hamar összedobtam a kaját, esküszöm, úgy éreztem, életem legjobb tésztáját főztem meg. Rájöttem, hogy ma eléggé honvágyam volt (pontosabban egy normális, átlagos napra vágytam, az is eszembe jutott, hogy mennyire elmennék moziba). Az, hogy végre tudtam egyet főzni, még ha csak magamnak is, egészen feltöltött lelkileg.  

Ezután már csak pihentem, olvastam, telefonoztam. Elég fáradtnak éreztem magam, reméltem, hogy sikerül jól kialudni magam, habár a hálóteremben egy fura brit fickó folyton arról szövegelt, hogy milyen hangosan horkol. Azért reméltem, hogy a füldugóim újból segítségemre lesznek, és holnap újult erővel tudom folytatni a maradék kevesebb, mint 100 km-en.  

Fél 7 körül ébredtem, de nagyon lassan, komótosan készülödtem, igazából csak féltem az esőtől. Úgy döntöttem, nem veszem fel a még picit nedves túracipőm, hanem zokni-szandál kombóval nyomulok majd, megfejelve az esővédő cipővel, ha szükséges lenne. A helyen, ahol aludtam, még nem nyitott ki az étterem, ezért nem tudtam itt kávézni, elmentem hát a szomszédos településre, és ott vártam a többieket. Örömömre még nem esett.

Nemsokára befutott Felipe, majd rá negyedórára Raúl is. Nagyon örültem, hogy látom őket, főleg Raúl-nak, vele azért sokat beszélgettem a napokban. Befejeztük a reggelizést-kávézást, majd útnak indultunk.

Gyönyörű volt a táj, felhők és hegyek között tekertünk, körülöttünk csillogóan zöld volt minden. Az első néhány kilométer laza biciklizést követően megérkeztünk a meredek aljára. 5 km, és rengeteg, kb 700 m szintkülönbség várt ránk. Felipe hamar lemaradt, és inkább tolta felfelé a biciklit, mi Raúl-lal kitartottunk. Közben elkezdett esni az eső, ezért ismét minden ruhám levettem, a biciklis mezen és nadrágon kívül, és felhúztam az esővédőt az addig még szerencsésen szárazon maradt lábamra. 

Az emelkedő nehéz volt, de talán ennyire megedzett az elmúlt 10 nap, és feltöltöttek a régi-új biciklis társak, könnyedén tekertem felfelé. Még az eső sem zavart, annyira jól éreztem magam. A meredek vége felé, hogy lendületet kapjak, betettem néhány Queen számot, azokra még élvezetesebb volt felfelé biciklizni. Ahogy a vágyott település, O Cebreiro egyre közeledett, az idő is egyre zordabbá fordult, gyakorlatilag egy felhőbe kapaszkodunk bele. Ahogy Galícia határba értünk, egészen misztikus, ködös-esős táj fogadott, szemből valami hatalmas fényességgel (ami gondolom a nap lehetett). A mennyország kapuját ilyennek tudom elképzelni, esetleg egy kicsit melegebb lehet ott.

O Cebreiro-ba érve egyből a templomhoz mentünk. Leraktuk a bicikliket, majd bementünk a templomba. Ahogy csurom vizesen leültem egy padra, körülölelt a gyertyák fénye és melege, egyszer csak zokogni kezdtem. Végtelenül boldog és hálás voltam az egész élményért, minden történésért, amit a Camino során megélhettem. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amit akkor éreztem. Aztán összeszedtem magam, átvettem egy adag száraz ruhát, lepecsételtük a zarándok útlevelet, és beültünk Raúl-lal ebédelni. Egy kiadós, gazdag galíciai levest ettünk Santiago pitével és vörösborral (a Camino alatt határozottan megszerettem a vörösbort). Iszonyatosan jól esett az egész napos küzdés és esőben ázás után.

Közben befutott Felipe is, aki eldöntötte, hogy a faluban tölti az éjszakát. Mi Raúl-lal megbeszéltük, hogy továbbmegyünk, aminek nagyon örültem, mert O Cereibro-ban cudar idő volt. Tettünk még egy sétát a faluban, csináltunk néhány közös képet, majd útra készülődünk. Közben az ég kezdett kitisztulni, és a hegyek feltűntek a távolban, lélegzetelállító volt.

Még várt ránk néhány emelkedő, hogy elérjük a Camino legmagasabb pontját, több, mint 1300 m magasan. Közben persze végig esett az eső, de már egyáltalán nem zavart. Az erdő között haladtunk felfelé, és két falu után először egy kisebb, majd a legmagasabb csúcsot is elértünk. Nem időztünk itt sokat, csináltunk pár képet, és aztán suhantunk is a völgybe. Pár perc múlva az idő ismét jobbra fordult, és még a nap is ki-kisütött. Mindenesetre a látványt nehéz leírni, bármerre néztem, valami csoda fogadott: hegyek, felhők, tehenek, kövér csipkebogyóbokrok. Így csorogtunk lefelé.

Közben néha meg-megálltunk képeket csinálni, és nagyon jókat beszélgettünk. Könnyed, felhőtlen (itt már szó szerint és képletesen is) utunk volt, néha egy-egy gyalogos zarándokot elkerülve. A város előtt még láttunk egy nagyon öreg, szerintem jó párszáz éves fát, majd, immár napos, meleg időben megérkeztünk Triacastela-ba, az aznapi végcélunkhoz. Az első albergue nem volt szimpi Raul-nak, hát megpróbáltunk egy másikat. Ennél jobb döntésünk nem is lehetett volna: egy fantasztikus hangulatú szállást találtunk. Gyorsan zuhanyoztunk, majd az összes cuccunk odaadtuk mosni és szárítani. Ezúttal nem sajnáltam rá a pénzt. A szálláson hajszárító is volt, ezért megszárítottam a hajam is, eszméletlenül jól esett végre nem csapzott fejjel mászkálni.

Ezután tettünk egy kört a faluban, megnéztük a régi templomot és temetőt, majd elugrottam néhány dolgot vásárolni (nem volt olcsó a bolt, de legalább kedves volt az eladó bácsi, és egész jól megértettük egymást spanyolul, igaz, hogy Raúl segített). Aztán az albergue-ben chilleltünk még kicsit, közben már nézegettem, hogyan jutok el Madridba, illetve mivel érdemes hazajuttatni a biciklim (ugyanis eldöntöttem, hogy nem adom vagy adományozom el Santiagoban, hanem megtartom, már érzelmi kötődést alakítottam ki vele az Út során). 

8-kor elmentünk vacsorázni, egy harmadik spanyolul sráccal, Javival, akivel még Burgos előtt találkoztam, a többiek meg néhány napja. Ő azért elég szűkszavú volt (nem is annyira tudott jól angolul), a vacsora alatt is sokszor nyomogatta telefonját, de amúgy jól telt az este, a kaja pedig eszméletlenül finom volt. Sokat költöttem ma mindenfélére, de nem bántam, majd a holnapi napból kispórolom. A szállásra visszatérve még egy rövidet beszélgettünk a szobatársainkkal, de sajnos hamar lepisszegtek, pedig még nem volt 10 óra. Aztán mindenki lassan nyugovóra tért. Másnap irány Portomarin! Szinte hihetetlen, hogy már csak 3 nap és alig 140 km maradt a Santiagoig vezető útból. 

Ma aludtam a legtovább, 6:12-kor ébredtem. A szobatársam már épp indulóban volt, elköszöntem tőle, majd még pihengettem egészen 7-ig. Végül fél 8 körül indultam. A faluban még szinte teljes sötétség volt, láttam, hogy vastag felhők takarják a fény útját.

Ahogy kiértem a településről, a semmiből kapott el egy hatalmas eső, esélyem sem volt védekezni ellene. A cipőm percek alatt vizes lett, hiába vettem fel az esővédőt, már késő volt. A Ponferrada-ig vezető 7 km-s út pokoli volt. Ömlött az eső, és még mindig nem világosodott ki teljesen, alig láttam valamit. Teljesen megsemmisülve gurultam be Ponferrada-ba, és az első, elég kétes kinézetű helyen megálltam. 

Mivel nem sok reményt láttam arra, hogy egyhamar folytatni tudjam az utam, kértem egy szendvicset, egy croissant és egy kávét. Lehúztam a cipőm, kivettem a talpbetétet, kicsavartam, majd a zoknimat is. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam vizesen, igaz, legalább nem volt annyira hideg. Fogalmam sem volt róla, hogy fogom tudni végigcsinálni a napot, ha már 8-kor csuromvíz vagyok. A legnagyobb baj az volt, hogy a hálózsákom is kapott rendesen az esőből, hiába volt bezacskózva. Megettem a reggelim, közben magamban számolgattam, meddig tudok eljutni ma, hogy még megszáradni is legyen időm. Mindenesetre a hegy tetejére, O Cebreiro-ba biztosan nem volt esélyem (sem lelkierőm) feljutni.  Egy idő után már nem volt mit tenni, tovább kellett indulnom. Szerencsére az eső már elállt. Vegigtekertem Ponferrada-n, közben csináltam pár képet a kastélyról, de értelemszerűen nem voltam nagyon nézelődős hangulatban.

Ahogy kiértem a városból, a felhők kezdtek felszakadozni, és megláttam a távolban néhány szép hegyet. Az időjárás barátságosabbá vált, így már jobb kedvvel mentem, a hálózsákom a hátamra véve (hogy száradjon),  hatalmas poncsós vagy esőkabátos zarándokokat hagyva magam mögött. 

Egy kisvárosba beterve egy modernebb, mindenképp a többitől különböző templomnál megálltam, hogy lepecsételjem zarándok útlevelem (Ponferrada után már naponta kettő pecsét kell, hogy elfogadják Santiagoban), majd csináltam néhány képet a templomban, és továbbálltam. Enyhe emelkedőn haladtam felfelé, újra szőlőföldek mellett, régi ismerősként üdvözöltem őket. Egy kő mutatta az úton, hogy már kevesebb, mint 200 km van hátra, el sem hittem, hogy már ilyen sokat megtettem az Útból. 

Hirtelen csapott belém a felismerés, hogy a zarándok útlevelet (a személyimmel együtt) bizony ott felejtettem a templomban! Uzsgyi, indultam visszafelé, bocsánatkérő pillantásokat vetve a gyalogos zarándokokra, akiket nemrég hagytam el. A falu határában egy néni már mutogatott, és elmagyarázta, hogy valami gyógyszertárba bevitte a dolgaim. Már majdnem visszaértem a templomhoz, mikor egy autó rámdudált hátulról. Polgárőrök voltak, és náluk volt a pakk, amit elhagytam. Nagy megköszönések közepette ideadták, úgyhogy mehettem is vissza a már ismert úton, több mint 6 km-t mentem végül pluszban. 

A következő településen is csodaszép volt a templom, belül pedig teljesen sötét, már-már kísérteties hangulatot árasztott. Itt is pecsételtem egyet, és ezúttal nem felejtettem el visszatenni a papírokat a táskámba. Közben Raúl-lal beszélgettem, ő meg Ponferrada után volt kicsivel, de nem akartam várni rá, nehogy megfázzak.

Természetesen a következő település után ismét kezdett esni, és láttam, hogy megint nem fogom megúszni szárazon. Most más taktikát követtem: levettem minden cuccom, csak a biciklis felső és nadrág maradt rajtam. Az esőkabátot rátekertem a hálózsákomra (amit mellette kétszer bezacskóztam), és így vágtam neki a zuhénak. Nem volt hideg, és a biciklis ruháim úgyis gyorsan száradnak. A cipővel nem volt mit tenni, az már úgyis csurom vizes volt. 

Épp egy emelkedőn szenvedtem felfelé az esőben, amikor egy jókedvűen sétáló nővel találkoztam, aki hangosan hallgatott valami klasszikus rockzenét. Köszöntem, és habár nem tudott jól angolul, kicsit elbeszélgettünk. Annyit megtudtam, hogy Costa Rica-ról származik, és hogy nem zavarja az eső, se semmi más, csak megy az Úton, ahogy jólesik neki. A pozitív attitűdöt átvéve én is kicsit lelkesebb én folytattam az utam, és a következő, ismételten mesebeli településre, Villafranca del Bierzo-ra érve már el is állt az eső. Itt nézegettem kicsit az időjárás előrejelzést, és arra jutottam, hogy mindenképp kapni fogok még egy adag esőt, de most már mindegy, megyek tovább (utólag ezt a döntésem megbántam). A terep egyébként nem volt nehéz, egy aszfalt út mellett végig bicikliút húzódott, azon kellett tekerni.

Közben néha kisütött a nap is, persze az eső folyamatosan esett. Körülöttem szép hegyek voltak, igazából nagyon hangulatos volt az út, még bőrig ázva is. Videókat és képeket is készítettem, és ahogy egyszer épp tettem el a telefonom, meg is történt a baj. Megcsúsztam a vízen, és egy hatalmasat tanyáltam. A sokktól remegve feltápászkodtam, és konstatáltam, hogy egy elég mély, de kicsi seb lett a térdemen, de máshol egyben vagyok, egy két apró horzsolást kivéve. Gyorsan eltekertem az első forrásig, ahol lemostam a sebet, bekentem Betadin-nal és leragasztottam. Kicsit pihentem az izgalmak után, majd eldöntöttem hogy a következő településen megállok. A nap szerencsére újra kisütött, ami egy kis reményt adott.

Raúl közben írt, hogy ő és Felipe már hamarabb, Villafranca del Bierzo-ban megálltak, így ismét egyedül maradtam aznap estére. Az albergue amit kinéztem sajnos zárva tartott, így még egy települést mentem, amíg megérkeztem egy elég barátságtalan hostelbe. A recepciós csajszi megmutatta a szobám, ami nem volt esztétikus, de legalább saját fürdő és wc járt hozzá, ráadásul teljesen egyedül voltam benne. Elég kihalt volt az egész hely, és nagyon magányos érzések törtek rám. A cuccaim nagy része ráadásul kicsit nedves lett a nagy esőtől, kiteregettem hát őket a szobában.

Vettem egy jó forró zuhanyt, kimostam a ruháim, majd becsekkoltam, és mondtam, hogy szükségem van  szárítógépre. A csajszi kedvesen mondta, hogy csak adjam oda neki, majd elintézi, még fizetni sem kellett érte. Ezután tettem egy sétát a faluban, elég kicsi és elhagyatott település, nem sok látnivaló akadt.

Visszatérve ettem egy kiadósat, végre leves is volt, nagyon jól esett, majd odaadtam a cuccaim szárítani, és szundikáltam egyet. Felébredve láttam, hogy Eszter hívott, beszéltem vele egy keveset, és közben visszaérkeztek a száraz cuccaim, aminek nagyon örültem (legalább lesz ami megázzon holnap, hiszen egész napra esőt mondott az előrejelzés). A napom többi része ezután igazából semmittevéssel telt: Önkényes Mérvadót hallgattam, Raúl-lal beszélgettem, és a telefonom nyomkodtam, nem volt lelkierőm semmi ennél többre, mentálisan nagyon kifárasztott ez a nap, pedig csak körülbelül 50 km-t tekertem. 10 körül megvacsoráztam a megmaradt kajáim, majd lefekvéshez készülődtem. Nem sok reményem volt, hogy a következő nap időjárása kedvezőbb lesz, de eldöntöttem, hogy mindenképp megvárom a többieket reggel, elég volt a magányos utazásból.