Hatalmas élmény volt a Camino-n eltöltött közel 3 hét. Minden esemény, legyen az pozitív vagy negatív (utólag visszagondolva ilyenből azért nagyon kevésben volt részem) hozzáadott valamit az Úthoz. Sok kedves, lélekkel teli emberrel ismerkedtem meg, és biztos vagyok benne, hogy a beszélgetéseket sokáig nem fogom elfelejteni. Ugyanakkor nagyon jól teltek a magányosan eltöltött óráim is, amikor sok dolgon tudtam gondolkozni, vagy csak kiürült elmével róttam a kilométereket, elmerülve a tájban.

Számszerűsítve kicsit az utam: összesen körülbelül 1000 km-t tettem meg a 19 nap alatt, ebből 909-et a zarándoklaton 14 nap alatt, Saint-Jean-Pied-de-Port-tól egészen Finisterre-ig, átlagosan 11-17 km/h-s sebességgel. A leghosszabb napom 103 km volt, de aznap nem kellett szembenéznem komoly emelkedőkkel. A biciklivásárlást és az ajándékokat nem, de minden más felmerülő költséget számolva kb. 800 eurót költöttem a 19 nap alatt, a tényleges Camino-n pedig egy napom átlagosan 30 euróba került.

Technikai szempontból nagy kihívás volt, és hiába próbáltam a Budapesti dombokon felkészíteni magam a meredekekre, közelébe sem volt annak, amikor 10-20 km alatt kellett többszáz méter szintkülönbséget letudni. Ugyanakkor nem kell profi, edzett bringásnak/túrázónak lenni ahhoz, hogy végig tudjon menni az ember az Camino-n, talán az a legjobb tanács, hogy ismerni kell a határaidat, tudni kell megállni és pihenni, amikor szükséges, akár egy napot is (Raúl a pihenőnapja után például néhány nap alatt behozta a lemaradását, és utolért minket).

Valójában a gyalogos részéről azért nagyon keveset tudok mondani, hiszen nekem nem kellett vízhólyagokkal, hátfájással küzdenem, a legnagyobb egészségügyi problémám talán az időnként enyhén megfájduló térdem, valamint a combjaimban a nap végére kialakuló izomfáradtság volt (ezeket legtöbbször pihenéssel és fájdalomcsillapító krémmel enyhíteni tudtam), na meg az első néhány nap a begyulladt nyálkahártyám. Úgy gondolom, talán sokkal nagyobb kitartást és testi odafigyelést igényel a gyalogos zarándoklat (majd kiderül, ha egyszer ilyen formában is elindulok valamelyik Camino-n). 

Nagyon sok édességet és gyümölcsöt ettem, hogy energiát nyerjek belőlük (a banán és a narancslé voltak a megmentőim), valamint este is bőségesen vacsoráztam (általában 2 fogás + desszert + bor van egy zarándokmenüben), mégis 3-4 kilót fogytam az Út során. A spanyol kaják elképesztően finomak voltak, ha tehettem volna, még többször eszem különféle tapas-okat, de mivel folyton étteremben enni nem túl pénztárcabarát, így erről néha le kellett mondanom. A legnagyobb barátom a kanári-szigeteki banán lett, ami sokkal finomabb az itthon kapható normális banánnál, valamint sokkal kisebb is, így praktikus volt mindig néhány darabbal betárazni. 

Utólag visszatekintve nagyon jól pakoltam össze a dolgaimat, szinte mindent használtam, amit elvittem, és semmit nem kellett kidobni útközben. Talán a legfölöslegesebbnek a szemüvegem és az elvitt két könyv, valamint a határidőnaplóm bizonyult (olvasáshoz a napok jó részében túlságosan fáradt voltam, a határidőnaplómnak - azóta sem tudom, miért vittem egyáltalán - pedig annyi hasznát vettem, hogy a belőle kitépett lapokkal próbáltam szárítani az elázott túracipőm az egyik esős nap végén). Plusz kulacsot is fölöslegesen vittem (és sajnos ki is repedt valahogyan), olyan sok kút van az út mellett, hogy szinte félóránként újra tudtam tölteni a biciklis kulacsot. Minden mást - talán néhány gyógyszert és a biciklis szemüvegem plusz lencséit kivéve - az Út egy adott pontján használnom kellett, és azt sem bántam, hogy kicsit több hétköznapi ruhát vittem, mert a nagyon vékony cuccokra és a vastagabbakra is szükségem volt (10 és 35 fokos hőmérséklettel is találkoztam). A hálózsákomnak is nagy hasznát vettem, nem amiatt, mert hideg lett volna a szállásokon, de a covid óta sajnos a legtöbb helyen egyszerhasználatos, poliészter lepedőt és párnahuzatot adnak, amiken nem volt kellemes feküdni. Amiket nem vittem, és végül vettem vagy kaptam valakitől, az az izotóniás sóoldat (ezzel tisztítottam az orrom, amikor a nagyon sok por irritálta), valamint egy ajakbalzsam volt, ezenkívül a biciklim kétszer szervízeltem: egyszer kapott egy új pedált, egyszer pedig az egyik féket cserélték ki. Természetesen biciklin jóval könnyebb a csomagokat vinni, mint háton, és így nem is kell nagyon szigorúan figyelni a súlyát. Nem mértem le, de körülbelül 10-15 kg lehetett az összes cuccom, és nem éreztem túlságosan nehéznek. Lehet, hogy lehetett volna még faragni belőle, de utólag visszagondolva teljesen kényelmes volt így.

Az emberekkel kapcsolatban: számomra nagyon meglepő volt, de főként idősek, 50-60 év fölöttiek vagy egészen fiatalok (20 év körüliek) járták az Utat, talán nekik van a legtöbb idejük erre. Teljesen igaz az, hogy biciklis zarándokként sokkal magányosabb a Camino, kevesebb idő és lehetőség van arra, hogy másokkal igazán jól megismerkedj. Én azért így sem panaszkodhatok, hiszen volt biciklis társaságom ha akartam, és a zarándokszállásokon is nagyon kedves emberekkel hozott össze a sors. Amire még nem feltétlen gondoltam: a biciklisek között nagyon kevés nő volt, és a legtöbben nem zarándoklatként, hanem inkább sportként vagy egy jó kirándulásként tekintenek a Camino-ra. Ez persze nem feltétlenül baj, de azért szerintem sokkal többet ad az Út, ha van egy lelki része is számodra, még ha nem is vagy vallásos/spirituális szemléletű ember (a legtöbb mai zarándok egyébként nem az).

Nehéz szavakba önteni azt, hogy mivel gazdagodtam, mit tanultam a Camino alatt. Raul nagyon jól megfogalmazta, hogy most először érezte úgy, hogy nem egy turista, hanem igazi utazó ("traveller, not a tourist"), ezt én is igaznak érzem. Az a tény, hogy az összes ruhád és élelmed magaddal cipeled, és hogy nem pontosan tudod, hol fogod aznap álomra hajtani a fejed, egy egész más mentális állapotot eredményez, nem rosszabbat vagy jobbat, csak mást. Arra jutottam, hogy nincsenek nagy megfejtések, amire az Út során rájössz, és ha azt várod, hogy ez fogja megváltoztatni az életed vagy téged, akkor tévúton jársz. Mégis, apró dolgokban, nem megfoghatóan mégis olyan sok mindent kaptam ettől az élményről, amit komplex és bonyolult (valójában lehetetlen) lenne megfogalmazni, és valószínűleg valaki, aki nem élte át, nem is feltétlenül értené, érezné. Épp ezért én csak annyit tudok összegzésként mondani, hogy mindenkinek ajánlom, hogy induljon Útnak, akárhol, akármennyi ideig, akár két lábon vagy két keréken.

Végszóként itt hagyom a verset és az abból készült dalt, ami végigkísért a Camino-n. Remélem, hogy Kányádi és a Kaláka együttes elmondja azt is, amit én nem tudok.

Köszönöm, hogy elolvastad! Buen Camino!